Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 2. szám - Tarrósy István: A szubszaharai lélekfelfogások néhány aspektusáról
nyok (egyúttal viszonyítások) megértéséhez járul hozzá. Ma érdemes inkább elkerülni e terminus használatát, és inkább arra az eleven erőre (living force) utalni, amely az élő és az anyagi világokat köti össze. Az afrikai hit szerint az anyagi, fizikai valójukkal jelen lévő tárgyak rendelkeznek élő lelkekkel vagy szellemekkel. Patrick Nnoromele (2012) arról tudósít, hogy az általános afrikai vélekedés szerint a világegyetemet végtelenül sok szellem lakja. E szellemek ugyan megközelíthetetlenek, egyúttal láthatatlanok az emberi szemnek, mégis mindazon dolgokban, melyekben lakoznak, az élet forrását képezik. Ha egy élő fát veszünk példaként, a fa a benne lakó szellem által él, melyből az vezethető le, hogy az élet általában az adott testben, kiterjedésben lévő szellem jelenlétének tulajdonítható, míg a halál éppen a szellem eltávozását, hiányát jelenti a testből. Fekete Afrika helyi (sokszor zárt) közösségekben élő népcsoportjai kivétel nélkül tisztelettel adóznak őseiknek. Ez nem azt jelenti, hogy az ősöknek hódolnak, hanem sokkal inkább a tiszteletről szól, amely általánosságban alapvető helyi társadalmi elvárás többek között az idősebb generációk irányában. Azáltal, hogy az afrikai hitvilág és hagyományos vallási gyakorlat minden részletében közösségi, annak értelmezése is leginkább a közösség lélekfelfogásán keresztül lehetséges. A mindennapi szociokulturális kontextus fontosságáról Az afrikai lélek szétválaszthatatlanul összenőtt a társadalmi lét és kultúra szerteágazó dimenzióival, ezért tárgyalása elképzelhetetlen az adott helyi kulturális sajátosságok és hagyományok figyelembevétele nélkül. Az afrikai hitvilág kölcsönösen összekapcsolódik a politikával, a gazdasággal, a különböző társadalmi folyamatokkal, a betegségekkel, a gyógyítással, a művészettel, a tánccal és a zenével (Blakely et al., 1994, 1. old.), és többek között a hétköznapi beszéddel, társalgással, verbális, nonverbális interakciókkal. Az afrikai „legbenső" megértéséhez a mindennapi szociokulturális kontextus tanulmányozásán keresztül vezet az út. Az etnokulturális kötődésű hiedelmek sok esetben kapcsolódnak bizonyos félelmekhez, akár sorscsapásokhoz, de mindenképpen az emberi képességek határainak, a saját emberi mozgástér behatároltságának felismeréséhez. A mindennapokban a küzdelem az életben maradásért, egy jobb minőségű életért sokszor társul azzal, hogy az egyén varázslóhoz fordul, az ő segítéségét kéri szenvedésének enyhítésére. „Elkél tehát a segítség, bármily obskúrus is legyen alkalmasint a megsegítettek vagy éppen a külső megfigyelők szemében annak forrása, illetve működése." (Füssi, 2007,102. old.) Az emberek napi aggodalma számtalanszor táplálkozik abból az érzésből, hogy képtelenek kontrollálni a természet ártalmas erőhatásait, például nem tudják befolyásolni a hurrikánok, a villámok kialakulását, a szárazság pusztítását vagy a betegségek felbukkanását és terjedését. Mindezekhez képest a legsokkolóbb maga a halál, melynek természetesen nem tudnak megálljt parancsolni. Azáltal pedig, hogy hitvilágaikban egyedül a világegyetemet megteremtő legfőbb lélek, a Főisten, valamint a hierarchiában alá tartozó kisebb istenségek képesek befolyásolni a természeti világot, a hozzájuk fűződő folyamatos kapcsolat)tartás) - legyen az direkt vagy közvetítőkön keresztüli - talán az egyik leglényegibb eleme a mindennapi létezésnek. A hagyományos afrikai hitvilág fontos szereplői az istenek „küldöttei", a lélekközve- títők, akik nem tényleges felesküdött papok - ahogyan mi e fogalmat ismerjük -, hanem olyan papok és papnők, akik közösségeik és az istenek megfelelő kapcsolatáról gondoskodnak, „esőért, bő termésért, [gyógyulásért] jár[nak] közbe, s ő[k] a közösség gyógyító[i] is 73
