Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 2. szám - Moneblum avagy a kék ember: kameruni bulu hőseposz
Moneblum avagy a kék ember (Kameruni bulu hőseposz) Afrika egyik legnagyobb ajándéka, amellyel az elmúlt évtizedekben szolgált a világkultúra számára, azokból a rendkívül kiterjedt és gazdag feltárásokból származik, amelynek nyomán a homéroszi kérdésre is számos választ adó, szebbnél szebb eposzi szövegek sorjáznak, lényegében a kontinens minden sarkából. A gyűjtött és a gyűjtések nyomán mind nagyobb számban közreadott szövegek mennyisége ma már messze meghaladja, mondjuk, akár a máig élőnek számító óind eposzok változatait. Jóllehet a Rámájana és a Mahábhárata anyagából táplálkozó elbeszélő énekek nemcsak az indiai, de számos más távol-keleti nép hagyományos közösségeiben is bőséggel helyet kapnak (lásd erről a Világirodalmi lexikon 18 kötetét), és sokszor színjátékszerű előadások forrásává válnak. A magyarul is elérhető manding Szungyata eposznak mára több tucat változata ismert. Bár az csak egy a számos nyugat-afrikai - bambara, fülbe, gulmanche, baule, bozo, edo (bini), hausza, joruba, igbo (ibo), idzso (ijaw), tukulör, szerer, szongai, szoninke, volof zarma, berber stb. - eposz közül, amelyek a Szungyatához hasonlóan jórészt dinasztikus karakterű, történelmi (vagy történelminek ható, ún. pszeudo-történelmi) mozzanatokat is magukba foglaló szövegeknek számítanak. Ezeket az epikus történeteket a jeles orosz tudós, J. M. Meletyinszkij a homéroszi történetek karakterét szem előtt tartva - és persze nem afrikai, hanem ázsiai példákat vizsgálva - klasszikus jellegűnek ítélte. Az afrikai hősi karakterű elbeszélő énekek másik nagy csoportját az egyenlítővidéki - mongo-nkundo, luba, jaka, nyanga, haja, lega, nanga, ruanda, rundi, kuba, tuszi stb., a délnyugat-afrikai eposztermő népek felsorolását lásd később - eposzok alkotják, amelyeknek a sora, mondhatni, ugyancsak szinte nap mint nap egy újabb típussal gazdagodik. Ezek a történetek azonban a varázsmesék világához állnak közelebb, és Meletyinszkij osztályozását figyelembe véve az archaikus eposzi kategóriába sorolhatók. (Nagy számban jöttek fényre legutóbb ún. vadászepikai szövegek Nyugat-Afrikában, amelyek jellegükben ugyancsak inkább az archaikus kategóriába tartoznak.) Ma már hazánkban se számít ismeretlen ténynek, hogy a kelet-afrikai partvidéken: egy sajátos nyelvi egységesülés, a bantu alapú, de erőteljes arab hatásokat mutató szuahéli nyelv mentén népeken, országokon átívelő kulturális világ keletkezett, amelyben az afrikai hőseposz igen sajátságos harmadik nagy csoportja formálódott ki. A szövegek szórt régies bantu hagyományok mellett (lásd a legendisztikus Liongo Fumo ének-töredékeket, amelyek keletkezését a 12-14. századra teszik) jelentős részben az iszlám szent történeteit foglalják magukba. Életformájuk is sajátságos: az írástudó papírra rögzítve alkotja meg művét, majd szóban, énekek szárnyán adja tovább, hiszen a közösség jó része nem tud ími-olvasni, azonban a szóbeliség útján viszont minden szövegnek számos változata keletkezik (az első ismert szöveg, Bwana Mengo: Utendi wa Tambuka, 1728). Ezek a szövegek rímes-strófikus formájukkal is jelentősen eltérnek a kevert (prózai és verses) archaikus vagy klasszikus afrikai szövegektől. Tartalmukat tekintve viszont az arab-iszlám kultúra 33
