Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 12. szám - Lengyel András: Esszé a szociológiáról (Huszár Tibor: A magyar szociológia története)

sára. Nem is kétséges, Illyés valami társadalomtörténetileg nagyon fontos összefüggést ír le a maga írói eszközeivel, s ezt Huszár jó érzékkel veszi észre és állítja elénk. Ez még akkor is fontos momentum, ha a kitűnő költő „szociológusi" vénáját (s ami azt van hivatva kiemelni, egy évig tartó párizsi szociológiai tanulmányait) a könyv némileg talán túlhangsúlyozza. (Megítélésem szerint a pusztaiak világának írói megjelenítése Illyésnél elsősorban identikus és emancipáló gesztus, a személyes élmény kivetítése. Azonosulás és felszabadítás. S csak járulékosan „leírás".) A valóságos társadalom ismeretét azonban onnan szerezzük, ahonnan lehet, s úgy, ahogy lehet. Az üres katedraszociológiánál, amely éppen a szociológia kritikai funkcióját nem tudja és nem akarja érvényesíteni, ez az „irodalmias" leírás is termékenyítőbb. S Huszárnak van érzéke az ilyen szabályszegő olvasásra.

A könyv Erdei-fejezete voltaképpen Huszár Erdei-könyvének rövidített és sűrített kivonata, e könyv céljaihoz igazított újraelbeszélése. A szerző itt nem mondja ki explicit formában, de azért érzékelhető, számára Erdei szociológusi teljesítménye a magyar szociológia kiemelten fontos fejezete, sőt alighanem (egyik?) csúcsteljesítménye. Huszár persze Erdeiről szólva sem kritikátlan, rendre jelzi egyet nem értéseit is, de az életművet nagyon sokra tartja. Joggal. A valóságérzéknek, a kritikai attitűdnek és a kreativitásnak az a kombinációja, amely Erdei nem teljesen „szabályos", de igen sok mindenre rávilágító „szociológiájában" megjelenik, magyar viszonylatban nehezen túlszárnyalható.

Az Erdei-fejezet utáni részek azonban bizonyos értelemben más természetűek, mint az addigiak. Az 1945-48 közötti rövid periódus nemcsak a magyar szociológia történetének fordulópontja volt, de az előmunkálatokat tekintve a könyvnek is kettéosztója. Amíg az 1945 előtti fejlemények földolgozásában Huszár számottevő, bár korántsem elégséges szakirodalomra is támaszkodhatott, addig az 1948 utáni szakasz inkább még csak a szakma félmúltja, amelyet történeti tárgyként az értelmezésnek most kell igazából megkonstruálnia. A félmúltból tudománytörténeti korszakká most átlényegülő bő fél évszázad története így merőben más feladatot jelentett a szerzőnek. S könnyen lehet, hogy éppen ez az új kihívás késztette könyve megírására is. Huszár Tibor saját pályája ugyanis már összefonódott a magyar szociológia e kb. fél évszázadával. Akikről az Erdei-fejezet utáni részben ír, azok kollégái, munkatársai, olykor riválisai voltak. E szakasz historikumát tehát mintegy „belülről" tudta megírni. A szakszerű tárgyiasságot nem adta föl, könyve modalitása nem váltott át emlékezéssé, de a számvetés élethelyzete letagadhatatlan. S a könyv egyik hozadéka bizonyosan innen, a kívül is, belül is állás helyzetéből adódik.

Talán ennek is része van abban, hogy Szalai Sándorról szólva Huszár jórészt az 1945 utáni néhány év teljesítményével foglalkozik - ez Huszár számára a lezárt „történeti" múlt. Ám Szalai később, a kádári konszolidáció időszakában az újraéledő magyar szociológia egyik vezető figurája is lett, s erről a könyvben kevesebb szó esik. Pedig, úgy vélem, Szalai történeti szerepe nem az 1945-48 közötti évek alapján írható le méltányosan, hanem a hatvanas és hetvenes évek tudományszervező tevékenysége alapján. Szalai, Hegedűs Andrással és Huszárral együtt, kulcsszerepet játszott az intézményesülésben, s ez van olyan fontos, mint egy-egy szociológiai monográfia. (Huszárt ennek taglalásában nyilván a saját szerepéről való szólás ízléstilalma is korlátozta.) Aki azonban ismerős a kor viszonyaiban, tudja, a sokáig „burzsoá áltudománynak" tekintett szociológia politikai legitimálása nélkül az intézményesülés nem mehetett volna végbe.

Azoknak a szociológusoknak a magyar szociológia történetébe való beiktatását, akik a szerző számára nem a lezárt történeti múltat, hanem a közvetlenül megtapasztalt kortárs teljesítményt jelentik, a szakmai közelség természetesen könnyűvé is, nehézzé is tette. Könnyűvé, mert Huszár külön anyaggyűjtés nélkül is sok mindent tud róluk, s nehézzé, mert a közelség szükségképpen perspektívamódosulással jár. Mindenesetre itt, saját rokon- és ellenszenvein felülemelkedve, olyan összképet kellett kialakítania, amely

108