Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 12. szám - Lengyel András: Esszé a szociológiáról (Huszár Tibor: A magyar szociológia története)

egymás kontextusában mutatja be a szereplőket. Megőrzi az egyéni teljesítmények egyediségét, de a különbségekből a korszak tudományának belső komplementaritására is fény derül. Ezek a teljesítmények ugyanis nem külön-külön, hanem együtt képezik a magyar szociológia történetének egyik fölfelé ívelő, fontos korszakát. Már az érdekes, hogy kik reprezentálják ezt a folyamatot. A régi típusú szociográfia megközelítéseit továbbvivő Márkus István, a karizmatikus, de a magyarországi szakmából kiszoruló, emigrációba kényszerülő, majd onnan visszatérő Kemény István, az inkább filozófus és politikai esszéíró, semmint szociológus Papp Zsolt, a demográfusból szociológussá váló Andorka Rudolf, a már egyértelműen a korszak neveltjeinek tekinthető Angelusz Róbert és Némedi Dénes joggal kerül ide. (Én legkevésbé Papp Zsolt helyét látom indokoltnak.) Az esetlegesség azonban e névsorban mégis megmutatkozik. A még élők ugyanis, pusztán formális szempontok alapján, hiányoznak. Úgy vélem, mindenképpen helye lenne e kánonban az időközben már meghalt Hankiss Elemérnek, a szociálpolitikusként ma is aktív Ferge Zsuzsának, a történeti szociológia „élő klasszikusának", a sokáig Párizsban élő Karády Viktornak, vagy az utóbb üzletemberré váló Kolosi Tamásnak, a ma rendszerkritikájáról ismert Szalai Erzsébetnek. S lehetne még neveket említeni. A hatvanas években induló (s csak az utóbbi években lezáruló), a magyar szociológia relatív virágkorát hozó szakasz már bővelkedik jó szakemberekben.

A könyv e korszakot bemutató fejezetei, megítélésem szerint, három területen mindenképpen fontos újdonságot jelentenek. Bemutatják e (már lezárult) életpályákat, mintegy a közműveltség részévé teszik őket. Kirajzolnak egy kánont, amely kiindulásként és vitaalapként jó kísérlet a további munkához. S végezetül (s én ezt tartom a legfontosabbnak) Huszár tapasztalatai és felismerései itt úgy érvényesülnek, hogy egyszerre referálnak a kor viszonyairól, a szakma megújulásáról, s (indirekt módon) arról az értelmiségi képletről, amelyet maga Huszár testesített meg „aktív" korszakában.

A könyvről összegző ítéletet mondani persze nem könnyű. Bizonyos, hogy másféle szociológiatörténet is elképzelhető, sőt ezt a másféle monográfiát meg is kell írni. De amit kapunk, az nem csak az úttörés érdemét könyvelheti el magának. A kezdeményezés és az összegzés sajátos összjátéka az, ami figyelemre méltóvá teszi. S egy jelentős intellektus folyamatos jelenléte, reflexív ereje. A könyv maga is a magyar szociológiatörténet része, egy jó és fontos periódus záróköve.

(Osiris, ELTE Társadalomtudományi Kar, Budapest, 2015)

109