Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 12. szám - András Sándor: A világhoz képest (Gömöri György: Rózsalovaglás. Újabb versek)
jelzésekkel adott utalás egy bizonyos emlékélményre, amit mások nem idézhetnek meg. (Ha a vers egyedül „Andrásnak" készült volna, akkor nyilván levélbe kerül, nem verskötetbe.) Mások megélhetnek persze valamit, ebben az esetben ezt a verset, akkor pedig egy társas hegymászást, utcai cipőben a még télről maradt hóban, és a többi versrész együttesében. A Rózsalovaglás kötetnek ez, számomra, a legegyedibb jellemzője. Szeretném még egy példával megközelíteni. Azon töprengeni, hogy Petőfi Anyám tyúkja című verse egy bizonyos eseményt idéz-e meg, teljesen hiábavaló, hiszen a versben megszólaló hang - ami természetesen úgy Petőfié, hogy ténylegesen a vers olvasójának belső beszédében saját hangján hangzik el, mert, igenis, elhangzik, nem csak „szem" „lát" „írást" - jelen időben szólítja meg a tyúkot, és állapítja meg a végén: „Anyám egyetlen jószága." Ami viszont kijelentés, nem megidézés, akkor is, ha a Morzsa kutyának adott intelem végén hangzik el, de külön mondatban, tehát nem a kutya figyelmébe akarja vésni; és akkor is kijelentés, ha azt jelzi, hogy a család szegény. Ha lett is volna egy bizonyos alkalom a tyúk megszólítására és a kijelentés reflexiójára, ami megállapíthatatlan, akkor is kizárt, hogy az az egyetlen jószág egyetlen egyszer lett volna a szobában, hiszen a „lakik itt bent" általánosítás, ezt a verszáró reflexió hangsúlyozza is. Az pedig teljesen lehetetlen, hogy a vers akkor készült volna, amikor szerzője a tyúkot (és utána a kutyát) megszólította, ráadásul versben, és egy nyilván későbbre szánt publikáció számára. Petőfinek ez a verse nem megidéz egy bizonyos élményt, nem is egy bizonyos alkalomra emlékezik, hanem létrehoz, statuál, pontosabban provokál egy élményt, ami egyetlenként sohasem létezhetett a költőben, és sohasem létezhet, hangozhat az olvasókban/hallgatókban. A „rózsalovaglás" verseimként a verset, köteteimként viszont az egész kötetet hordozó-éltető rejtjel, és abszolút metafora, elválaszthatatlan a versek már említett, többnyire beszélgetéses jellegétől. Ez a kétféleség viszont olyan, mint érmében a fej vagy írás: összetartoznak, és balga dolog lenne megkérdezni, hogy a 100 forintos érmének az „írása" mit ér a „feje" nélkül, és viszont. Együtt kell őket figyelembe venni, és ebben nincsen semmi metafizika, ahogyan nincsen puszta fizika sem (hiszen sem a fej, sem az írás nem pusztán fizikai dudor). Ha Gömöri György Rózsalovaglás kötetének verseire jellemző, hogy többnyire közölnek valamit, információt adnak valamilyen összefüggésről, amiben olyasmi történik, ami maga nem információ, hanem intuíció (ránézés), és ami révén az egész sem információ, akkor minden beszélgetés-stílusú közlés a vers része, nem részlete. A „valamilyen összefüggés" persze nemcsak egyedien egy bizonyos, például az 1968- as Prágai Tavasz és annak augusztusi elfojtása; hanem egyúttal egy fajta, ugyanis általános összefüggés is, hogy versben, illetve, talán mégis helyesebb azt mondani: költeményben - nem újságcikkben, levélben, tanulmányban, vagy regényben - érvényesül. („Hexameterbe' beszélni tilos, / mert a Kókusznak a segge piros", szavaltuk egykor magunk csinálta gimnazista versben - Kókusz a latintanár gúnyneve volt - és költeménynek ezt semmiképpen sem mondanám.) Költeményben pedig azért érvényesülhet az a bizonyos prágai összefüggés, mert, és ott érvényesülhet, ahol a képek és a képekhez kapcsolódó affektusok sugárzásai valakiben a szövegegészre hatnak. A „rózsalovaglás" szó atipikus, lehet, hogy túlhangsúlyozom a jelentőségét, akár a vers-, akár a köteteim esetében, de úgy érzem, és hosszas töprengés után is úgy 59
