Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 12. szám - András Sándor: A világhoz képest (Gömöri György: Rózsalovaglás. Újabb versek)
gondolom, hogy ez fejezi ki a kötet erejét-erényét a leghatásosabban. A maga szó szerinti értelemnélküliségében megakadályoz bármilyen egyoldalú értelmezést, egy hangnemű érzésazonosítást. Nem lényegíti át sem a köznapi életet, sem a rendkívüli élményt egy érzékletes és örök - megszakítás nélküli, „időtlen" - transzcendenciába, mint amilyen a Virág-bizonyság kötet „illattalan illata". Az extázis a köznapiság olyan sztázisából képes kiszakítani - e kötet legjobb verseiben -, amelyikről nemcsak azt tudjuk, hogy az a sztázis valójában „és mégis mozog", de azt is, hiába tudjuk. Ahogyan hiába tudhatjuk: „Ez most egy kurta nyár, két borús- / esős-szeles évszak között", hiszen a tudás vélt sztázisából kirántanak a rákövetkező sorok: Minden illatba öltözött és néha döbbenettel állsz meg egy ház előtt, ahol mint régi esküvő násznépe, talpig fehérben ünnepel egy szertelen bokor. A „néha" szó olyan ismétlődést jelez, amelyik a döbbenet mindegyik esetében ámulatos, meglepő, megrendítően rendkívüli, extatikus: olyan illatra utal, olyant idéz fel, amelyik nem illattalan; és mindez olyan versben történik, amelyiknek a címe sztázist, állapotot jelez: „Megjött a jó idő". A vers maga azonban nem változást, és nem is ambivalencia nélküli állapotot éreztet és jelez. A végén sem. Újra idézem: ..........nem bánom sejtjeim lassú bomlását, meg azt a szűk időt, amit sorsom kimért vagy cseles Fortuna jókedvében számomra még hagyott. Mégis mozog, és olykor mégis hiába mozog, ami föld és földi. Van ugyanis a földön olyan földi is, ami függőlegesen, magasba-mélybe, nem vízszintesen, horizontálisan mozog. És ha körben, akkor se nem függőlegesen: magasba-mélybe, se nem horizontálisan: előre-hátra, hanem ciklikusan. Ha nem így lenne, tudni se lehetne, hogy mozog. Az „idő nyila" kifejezés félrevezető, ugyanis az idő irreverzibilitását kell sugallnia, a ciklikus viszont se nem reverzibilis, se nem irreverzibilis. Az idő nyila irreverzibilisen repül, a vers olvasója is így öregszik, viszont az emlékezés tűzijátéka függőlegesen emelkedik, azért látszik a magasban. Nekem nemcsak a „rózsalovaglás" érezhető elmeképe sziporkázik fel és érezteti, hogy jó, nagyon jó, hanem, például, az igen jól helyezett-helyeződő, bár ott érthetetlen, „szertelen" is; (nélküle oda lenne a „fehérben ünnepel egy szertelen bokor" hatása). A Virág-bizonyság Tökéletlen tűnődés című verse végződött így: „O tökéletesség vágya, ments meg, emelj fel, hadd tudjakérted izzani, fel-fellobogni újra!” A Rózsalovaglásban aköltő minden öregkori megfontoltság mellett és erőteljes kiábrándulások és ambivalenciák közepette is tud fel-fellobogni, de már nem egy eszmény, ráadásul nem a tökéletesség eszménye iránti vággyal, hanem az érzékelésnek és érzésnek szembesülésből fakadó, abban felsugárló ámulatával úgy, ahogyan az érző emberi elmében, az emberi elme érző erőterében szavak erejéből is talpig fehérben ünnepel egy szertelen bokor. Pannónia, 2014 60
