Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 12. szám - András Sándor: A világhoz képest (Gömöri György: Rózsalovaglás. Újabb versek)
és elméjében fordult meg, lírai monológokkal, olykor a psziché kozmikus terébe lőtt képzeletkapszulában. Szerepjátszó monológok olvashatók a kötet mind a négy ciklusában, teljesen kitöltik a „Magyarok Deventerben" című harmadikat. Ebben egyébként nem csak magyarok szerepelnek, és nem csak Deventerben; a feltételezhető nem magyarok között is nagy a választék: akad „Utazás Wittgensteinnel Izlandon, 1912" (Egy angol barát naplójából) és egy Szovjet börtönlakó monológja is. Ha a szerző önmonológjait nem tekintjük szerepjátszásnak, (ami tévedés lenne), még mindig feltűnő a fiktív vallomások és hangok sokasága és többnyire más-más életidőkbe helyeződése. Nem újdonság ez Gömörinél, már a 2000-ben megjelent Váltott hangokon kötetének címe és alcíme jelezte: Szerepversek és újabb versek. A Rózsalovaglás kötet azonban - talán az illúzióvesztés hangulata miatt, ami nem jelenti sem az igény, sem az érzékenység hiányát — nemcsak azt sugallja, hogy sok máskor és máshol élő emberrel érzett rokonságot a versek költője, hanem ezúttal azt is, hogy a mások szerepeiben megszólaló hangok menekülési kísérletek. Talán nem kevésbé békétlen időkbe, de már azért is biztosabbakba, mert korszakosán lezártak, és semmiképpen sem maiak. A monologizáló versek a kötetben csak akkor szatirikusak, mint a Királyi panasz, ha a hang a mai időkben szólal meg, és egyúttal, érezhetően, ironikus önelhatárolódásra is szolgál. Az egyes szám első személyben szóló monológokat azonban szerepjátszó verseknek lehet olvasni akkor is, amikor az olvasó úgy sejti, vagy akár biztosra veszi, hogy Gömöri saját magáról írt. Hiszen figyelembe szokás és kell(ene) venni, hogy az úgynevezett lírai én nem azonosítandó a szerző személyes énjével. A dolog ugyanis egyszerű: amikor egy költő „saját magáról beszél" egy versben, nem ő beszél, hiszen ő nem beszél, hanem egy vers szól, abban, aki hallja. (Hangsúlyozni kívánom, hogy: a magyar nyelv szerint nemcsak a beszéd, hanem a zene, a dob és a csengő is szól.) Ráadásul, az a bizonyos ön, az a magam, ami egy versben „beszél", az - Karinthy versére utalva - talán nem mondhatja el senkinek, elmondja hát mindenkinek, de amit valaki mindenkinek elmond, az nem költemény. Ezt a körülményt, tényállást pedig ezúttal különösen fontos figyelembe venni. A Rózsalovaglás verseinek java részében ugyanis az a laza beszélgetésstílus található, ami már jó ideje szokásos a költészetben, de ritkán annyira, mint a következő szélsőségesnek tűnő példában: Forrongó Prágából Pozsonyon át érkezünk Budapestre, ahol forrón áll a nyár és bódít a slágerfesztivál. Apáméknál lakunk (polgári lakás a Belvárosban), ossz a komfort, ámde minden ajtó kínosan nyikorog, így hát azzal kezdem, hogy beolajozom a rossz zsanérokat. Nyugodtabban tudok aludni pár napig A vers címe: 1968 augusztusa, újraírva, és arról van benne szó, hogy barátja ébreszti telefonon: „Bécs bemondta: / »A szovjet csapatok, hogy helyreállítsák a rendet, l bevonultak Prágába«." Ezt követi a megjegyzés: „A rend még 21 évre helyreáll, / köz55
