Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 12. szám - Péter Márta: a kert (vers)

amint Totyogott a sötét lágyság, fröccsent az édes pokol, s az óriási fakanálról én is nyaltam csöppet, édes sötétet (élés-jutalmat), aztán a lekvár tíz éveket várt a spájzi polcon, romlatlan magányban őrizve ízét s nyarát, üvegjén dátumát, egy vég-saját benső minőséget őrzött, mert őrizte, minek készült, s nem volt hamis, megőrizte az embert, készítőjét is.

de az utolsó kép már csak bennem él és képződik, a fájdalmas szivárgás ereim falán, egy falon, mely kitart, nem omlik el, nem porlad, csupán velem, ahogy tűnik a sötét a fénytől, amint felszárítja csordulatlan szemvized, amint utoljára locsolod elmúlt gyereked muskátliját, locsolsz leanderedre, citromfádra is, legyezőpálmádra, pünkösdi rózsádra, s még erre-arra, és én már nem bírom el néma gyászod, búcsú szertartásod (a kinek fáj jobban hülye kapcsát), s amikor már üres a ház, és nélküled, mindenki nélkül, tényleg utoljára megyek, az egész kert egyetlen nagy kérdés, egyetlen szorongó hullámzás, amit elhordozok földi súlyként, s közben az motoz bennem, ha kinézek a város kapuján, mindenfelé csak sírokat lelek, és felszámolják a sírdombokat is, ciprus, fenyő tűzön ropog-recseg.

33