Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 12. szám - Péter Márta: a kert (vers)

és mi énekeltünk a platón, padokon préselődve, énekeltünk mindig nektek, és ti is mindig énekeltek, s az ember folyton büszke hitben, hogy kórusában nincsen, ki fontosabb, míg (kar)vezetőjére les, de ebből csak a /esés marad, az örök követése másnak, szapora szabálynak, és énekeltünk hergelt mozgalomban, eltűntünk a harcos dallamokban, beívódtunk program létbe, forradalmas zászlós szélbe (mint régi-új plakáton), igaz, akkor nem éheztünk, hiszen mi is építettünk, ha kellett mégis, bentre mentünk, bent kerestünk elmozdulást, benti szótlan hagyatkozást, s ha kint cifra dolgok voltak, bizalmak inogtak, és a lénnyel szembesültünk, akkor is csak keresgéltünk (hol vagy ember...), mert rejtőzve biztosan vagy, ha a látszó titokban hagy, hagyja léted, létezésed, megbújsz csendben, lélek-rendben, míg más idő jár, másnak joga, jogara nő, más lendíti karját, más árnyék borul rád. ám a szó fáradt bennünk, kifogyta magát belőlünk, elménkből, világból sorvadt hová énekelve, kendő lobogva is

tudta ezt mind egy másik kert (ház) éltetője, nem ámul már semmin, lelke öreg, mint lelkes fái, meggyek, szilvák lilái, barack, szeder, málna, színek tobzódása, rózsák, leanderek, s régi helyről a naspolya (a mára elcsendesült fa), de tyúkok is lélek-mentve itt, gyerekként nevelődve, békében, szabadon a zöldben, kárálnak és kapirgálnak fűben, lábainknál is, ahogy vén diófa alatt ülünk, és árny-törő fény simítja bőrünk, fényszólító meztelenünk, csupasz testünk, egy letűnt kor ligetével, a sohse-volt igéjével, amikor ember még tudatlan, nem tud bűnről, bűn tárgyáról, teste csak van, hogy érzékeljen létet, szép eredőséget fában, virágban, madárban, minden lényben, még bogárban, méhekben is (kik isznak, de helyet adnak annak, ki hagyja inni őket), s mi ülünk ártatlan meztelenben, mint valamely születés előtt, zavartalan szóval bélelve napunk, égit is, és értjük, hogy a létezés rangjában visszaesett embert állatnak nevezni hiedelmes vétke köznek, ahogy hiedelme magáról is sokszor vétek, nyersen lenti tolakodás, és milyen a föld, milyen belül és milyen onnan messzi, ahogy bolyong útján, bélelve űrt, milyenek lakói, szabad a szó, itt minden gondolat szabad, gondolatok ülnek fán és bokron, s gondol egy lepke is, olyan titokkal, ami a varázsló kertjében (gulácsy képében) lebeg.

első kertem is átlengte varázslat, csoda túlélések titok-szere, valaminek szeretete, legalább nekem, hogy élek, s ezt is írhatom, mert ki télidőben havat tapodva-fázva várt kapunyitásra, az tőle (nevelésképp) megtagadtatott, de kapott verést, aztán gipszet, s utoljára benti ajtón folyt a vére, s rá három hétre már megszökött, a másik világba ment végleg, hagyva mindent maga után. másik testvér is hívott egyszer, hogy most megyek a műhelybe és felkötöm magam, s én beszélni kezdtem, mondtam, amit tudtam (a telefont szorítva) nyugalmas színeken, aztán csak annyi hang jött, hogy de sokat tudsz beszélni, és a vonal megszakadt, de élte nem, akkor nem, hát a pillanatba még besimult az élet, bevackolódott kis időre, ő beszélte nekem végső ágyon azt is, hogy (közöttünk) te voltál a legszerencsésebb, s biztos így van, és volt, ha most én idézhetek régidőket, ha én gondolhatok itt a földön, föld-időben, földi testben élve. és nektek idézem a kertet is, a fehér és lila orgonát (benzinnél jobb illatát), a szúrós rózsabokrot, nárciszt és tulipánt (húsvét szirmokat), a csingovi páfrányt, fenyőt, az üstben főtt szilvalekvárt,

32