Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 12. szám - Péter Márta: a kert (vers)

lények látása kínzott, nem fogtam föl, hogy lehet ez kötelező, ahogy később, és sok más mellett, a viviszekciót se, a tudomány beteg italát, 'mit inni bármi néven alkat is kell, szeretni a lélek-mérget (de nekem, ha más issza, az is fáj), és a kertek közül az állatokéba se vágyom, ahol az ember pereces jókedvvel bámul ketrecekbe, pedig ő is ott van, ha Jézust gondol, és Barabást kiált.

szalók volt az ártatlanság, ahogy visszafelé látom, a tiszta érzület nyár-világa, mert ott mindig nyár volt, pedig ottaniakat is rágott kicsi és nagy történet, szokás meg függés kötelék, földek és elhurcolt állatok keserve, a „közös" nevében tett erőszak tétemény, a házban meg a tisztaszoba, ahol nem aludt senki a szentképekkel, krisztusos kereszttel, mert mindenki az órás szobában lelt éjre, s volt itt mélyen bugygó felekezet-harc is krisztus nevében ('mi hozzám nem ért el), de az idegajzó otthon után a csendnek csendje boldogított, látott rendje lenyugtatott, hogy mindenki teszi dolgát, még a tehén is hazatalál, csak kaput kell nyitni közelgő kolompra, de még a koca is tudja otthonát (a csordából, kondából mindenik megleli hazáját), aztán meszelt istállóban sajtárba fejt a fiatalabb asszony (szelíd eszter), és habos italt kínált, de fél pohár se ment le, nehéz volt nekem, vajat is köpült, s ha korán kelve gyéres lámpafényben gyúrt lisztes masszát, kemencébe gyújtott és a friss sütésből nagykaréj szállt a dinnye mellé, édes-levű összhangzattal. a virágos udvar kerítésén köcsögök álmodtak aludó tejet, a verem meg zöldséget őrzött, forró verandán bab száradt, a szőlőben korsó oltott szomjat, a homokon liba csapat húzott, élén gúnárjával, s féltem lenti röptét, indulatát, sziszegését, de a szalagos szekér elvonta figyelmem, a menyasszony s vőlegény egyszeri boldogsága, ahogy falvédőn rohannak szokottságba, körös lét-mozgásba, és szalókon láttam a plafon papírcsíkjait (ragadt legyekkel), meg a célra fútt üveg-tárgyat, cukros vizű legyesvárat, és a légycsapót is, muszáj- lelést, de más viaskodás volt ez, élésért kiszorított természet rend, kényszerű határig tett lépések sora.

s rendnek tűnt lakitelek építőtábora is, az esti sorakozóval, hajnali teherautóval, kétheti váltással, hétvégi látással, amikor tőserdőre mentünk ladikázni, vízen rózsákat csodálni (mert a holt-ág nem holt), s rend volt a hírős barackosban is, az állami gazda állami kertjében, akkori létünk lét-üzemében, míg jött a traktor munkagyümölcséért, mi meg nyálaztuk égő bőrünk, vakaróztunk szúrós overallban, ’mit belül is barackkal béleltünk, mert engedett volt, tudva, hogy hamar eltelünk, elég lesz nekünk barack meg szúrás is (nem volt még kopasz barack, kopaszon csak embert láttunk), de szép volt ez is emléknek, ahogy mulatságok szépülnek, a gyerek meg ifi kor. s csak fölkelt érzés, hogy múltat fiatalság szépít mába, a rég fiatalsága és a közelibb tudatlan (idomult) állapot, a nem-szent üresség, miként múlt, ha jelenné lesz, gyakran kísértet lesz, megéledő régi sárkány, sokfejű sötét, ti veszti frissjét, igazát és hitelét is. mert lehet az én-t fölpiszkálni, köznótával megtornázni, hogy zengjük a dalt üde, mámoros ajakkal meg hogy egy a jelszónk, tartós béke, állj közénk és harcolj érte, harcolj a békéért, így nem lesz békéd, erőd, nyugtod, gondolásod, csak a közös alom hazug hazárdja, másféle gondolása tiéd, de nem látsz, és fiatal vagy, harcolj értünk, legyen pénzünk, béke tervünk, fegyverkezzünk,

31