Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 12. szám - Péter Márta: a kert (vers)

telepét különös házaikkal, 'hol a nap is bennlakó, és összefolyva kerttel, árral, baglyos fákkal, betakart várfalmaradvánnyal hűsült a rejtezés. valahogy külön világ volt ez, ámulat-lét, mint a színház, ahol fényes kertet láttam, másik igazságot, mert zöldülő papírfák árnyában beszéltek életet, s míg a rivaldában úsztak, úgy tűnt, a szabadságban is. szép volt, megigézett, ahogy a tánc is, kitöréspontom, sorsos életzálog, élve maradás-titok, ahogy a padláson képzelegtem táncról (de a padlás tán szólt másról, más titokról is, sejtelemről), és közelemben másnak nem volt fogódzója, megtartója, oka maradásra, csak azt nem tudom, mit adtam éltemért zálogul, s egyszer ki kell-e váltanom, vagy ez megtörtént a régben

vajon jegyezték-e fönt azt, hogy a skóla-társsal téglákon guggolva, agymosva eresztettünk hangot, csak úgy, a világba, hogy isten nincs, isten nincs, más időben meg az volt (s lett ismét), hogy isten van, isten van, csak az ember nem jobb így se, úgy se, butulva-feledve kiáltja mindig, amit kell. hát mi változik? a rossz dolgok tételét, teher képletét kaptuk és cipeltük bent, fölfelé még csak az akácig láttunk, és bárkinek szánva hallattuk magunkat, agacsi, neked szarik a csacsi! ez öröm volt, önös elégtétel, s közben habzsoltuk akácunk édes virágját, teremtés-adományát engedve korunknak, gyermeki valónknak, és túlélni akartunk, mert valamit akarni kell, tehetetlenségben is. egyszer a tél-udvaron volt tehetetlen hallgatag nagyanyám, amikor apró nyugdíját, háromszázhatvan forintját postásunk hozta, s már az én kezemből tépett ki százast (akkori legnagyobb címletet) kölyök-kutyánk, hogy játszva miszlikre rágja, hát odalett a százas, szegény asszony, való-szegény, a kutyaólon piszkavassal verte hátsóm, én meg visítoztam, de rájöttem hamar, mi van, hogy nem fáj semmi, csak bundámon pufog a vas, s azért püfól, mert kínját püföli ki, aztán lankad keze, megadja magát, föladja egészen

télkertben visított a disznó is, amikor óljából vonszolták hosszú késhez s én benn, a házban szorítottam kezem fülemre, hogy fájt, hogy fájjon és menekültem, védekeztem az ölés véghangjától, élés-szertartástól, de az éléshez étek kell, hát értem én (ötvenhétből) anyám levélsorát, hogy a hízóra gondolva jövőre már lesz mit enni, mert értenem kell örömet és véget, ami sorsunkban folyvást összetűnik, ahogy színház és másik fele is összeér, és sokszor véletlenbe bújik, hogy ki és mit vesz magára, s ki a játékmester, úgyis látszik minden, s a véletlen elmosódik arcodon, titkolt tájakon és mögött, mert mindig te felelsz hangjaidra, te lépdelsz le s föl, bárhová is tartasz

a teremtésgyűjtő herbáriumban egy abádszalóki napraforgó (helianthus annuus) fordul a ’65-ös nyárnak, fényes kertből sötétbe árvának, a kötelező gyűjteményt szolgálva, de rovar- és bogárgyűjtésem biztos nem lett volna, ha készen nem kapom, amit szememtől rejtve vittem biológiaórára, mert a gombostűn pusztult

30