Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 12. szám - Péter Márta: a kert (vers)

láttam, mint később egy másik valakit, aki csak nevében hordta az emberit, de arra bentje nem felelt, s urává téve a cinizmust fordított úton járt, lefelé hatolva, létalagútba, éjbe, szellem sötétbe tartva, tudatlan bosszúból fólfedve álcáját, mert minden kirakódik, elénk mutatódik szépen, ha készen van szemünk- fülünk, érzékeink készek s nem fordulunk el igaztól, elbírjuk, akarjuk tudását, lehull a fátyol

szótalan nagyanyám mindent látott, el se bírta, ledobta-reszkette volna magáról, és a reszketés maradt, minden bajban jött a kénytelen testi szólás (egy sodródó viszonypont), aztán kiált az utcára énekelni, szabadnak léteződni, s én vele álltam, és hallgattam énekét, menekülés-dalát, már valahogy értve az irracionális cselekvés tanát is. mégis ijedve szaladtam más szobába, amikor falfogságba fordult lelke, hogy segítség! befalaztak!, nem is tudtam, hol vagyok, s hol bolyong ő éppen, de átéltem a kínt. a csendes asszony mondta egyszer (napozás időben) a szomszéd fiúra, hogy száradjon el a keze, aztán lett vele furcsa, de már nem járt arra, nem beszéltek róla. ahogy a tévelygőről se, 'ki nyáréjre tárt ablakhoz kúszott fel (biciklin állva), és szobákba lámpázva lesett meg alvókat, szemhéjon járt a pásztázó világos, elsőre álomnak hittem, aztán ébredtem anyám hangjára, ki az?, és a voyeur (vagy ki tudja, mi) elszelelt. de még mindig hittem a jót, az emberi magast, amiből a magas hite maradt, az emberi elkopott mellőle, s csak ritkán éled újra, bár mindenki jónak véli magát, a legtöbb, 'mit földön, testben, test által is kapni, testen túli, s abban ember csak félelemben hisz. afélés meg kit és kit máshová visz, a lentit lefelé, kétségbe-sötétbe hajtva löki véghez, újabb kezdetéhez, hátha képes lépni

az iskola kertjéből rohantunk menzára, ebédhez dúródni sorban, ettünk, nevettünk s csak néha lestünk a fűtéscsőre, 'honnan két nap előtt dirinket levágták, valami volt a szertárban, a nagylányok körül, szállt a monda, én kicsi lányként mozdulatát féltem (ha ez mozdulat volt), amint két ujjal csípte arcom, aztán szorítva húzott fel, húzta pirosló-nyomorgó orcámat, míg nevetősen kérdett erről-arról, és tűrtem a fájdalmat, mert a fájást legyőzte a posztja, meg hogy a nagyobb bácsiknak többet szabad (nem múló tudás ez, szabályát nem kell újraírni, kitart végidőkig), de más tanár is bukott, ő a börtönt választotta, s eszünkbe jutott e másik is, míg uzsonnáért álltunk konyha ablakánál, a cukorral szórt meztelen karéjért, ami jobb volt és szebb is zsírosán, amikor a kristály csillogva ragadt, s fehér a fehéren tapadt meg.

de az ablakon túl hajlongtak bokrok és fák, és zöld-időben szaladtunk le a zagyvához, ahol a kiserdő nőtte fűzeit meg nyárját, titok-susogását, és ott mindig csöndebb, távolibb volt minden, nyugtató távol, lépve s időtől hagyva el a történet világát, és érintve mástól, áttetsző súly borult ránk az egek magasából, valami embert és rendjét uraló teremtés-tény, hogy létezünk, vágyhatunk e tájon (földi akárholban), mert engedve van, és legyünk boldogok, igazítsuk el magunkban a létet, magunkat meg hozzá, s akkor nincsen kérdés semmi több. talán a bent teremtett tiszta mérték vonzta a festőket is vásznuk mögé rejtekezve, onnan figyelve vizet, erdőt, tabánt, és hozta ide a művészek

29