Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 12. szám - Péter Márta: a kert (vers)

rettegő félelmet, dühödé s mámort, szabadító poklot és pokolba vesztő szabadságot, de a vesztőhely itt volt, itt fordult bennem, mert benne voltam és fordultam én is levegőben, amikor valaki pár évemmel hirtelen szaltózásra bírt, mert széket (lavórostul) rúgott ki alólam, de szárnyaló testem nem zuhant a kőre, mert a valaki fele elkapott és futott velem a kertbe, menedékbe, akárhová ki, szabadba, fák és csillagok oltalmába, nem lettem nyomorék, nem is haltam, sorsom nem engedte, jövőmről itt még nem tudok (pedig többet a kellettnél), nem tudom, kinek és kiknek árnyékába vetve növődik testem nehéz készületre, mi ad majd erőt, mi lesz a számban egy lassú dal kicsi motorja, mitől élek majd tovább és tovább, csak vetődtem, voltam, nyarakon és teleken át.

melegben hull az eper, világos faeper volt, fája óriás, hozzákészült apám létrája, a fent távolába, égmagasába törő szellemi idom (tán rajta ment ő is égbe, vagy 'hová végül mennie kellett), az eper meg ragad, jönnek rá legyek s helyben indul a cefreszőnyeg, míg fája gallyain hernyó telep zsizseg, s ahogy látnom kellett, benzin-lobogva, levél-pöndörödve sercegte magát nemlétbe át. biztos nézte ezt a varjú madár, mert károgott, hogy kár!, aztán egy szomszédfi őt is lecsúzlizta és leves lett, amint kéretlen hús a pincelépcsőn fazékba ugró béka (az étel nélküle fogyott el, mert elfogyott, akkor mi is lett volna más), a homokba fúrt alagútban meg mozdony-nagy lótetű hűsölgött, és a ház, a kert minden zugában lakott valaki a természetből, a nyári konyha kredencében egerek furikáztak, a fában pondró araszolt, a szenespincében denevér tapadt plafonhoz, a tuja-ágról bagoly kísérte járásunkat, a fészerben keresztes pók figyelt, s én nyűgözve figyeltem keresztjét (ami neki is saját), puha testét, hálószövő mesterségét, a függöny dongó csapdája lett, a kicsi kutya meg dörgős-villámos éjen szökött a házba, egyenest ágyamba, míg a macska ágy alá csinált, aztán nagyanyám az orrát beleverte, és kivágta, mint macskát szarni (a mondást ábrázolva tettben), de a kertközeiben volt a láncosvödrű kút is, mélyében magam láttam és ámultam a benzin szagát, ahogy a hordófedőt lecsavarva kétszáz litert szagoltam egybe, ám a helyi ruszki tanyán katona lesett hordós benzint (tán eladásra, mint lepecsételt lepedőket ablakon át), de gyufával kémlelt hordójába, s egész város riadt robbanásra, fényes lángra hirtelen, én csak apám után sparheltbe raktam benzines fát, fény ésforrság indulását is túlonélve. valami őrzött, minden tapasztalásban őrzött a határig, mert a határon fölfogott.

és öt lehettem a remegő nyárban, a hajnalkák lilás futamában, ahogy kúsztak föl madzagos útjukon, s én kis napozómban (nyári kartonomban) kíváncsi lettem egy másik kertre is, óperencián túlra, szembe-portán a kútra, ritkásabban zöldre, újabb házra, csöndesebb szobákra, de lakóiból csak a telt nénit ismertem, fiát nem. a házba vitt a lábam, aztán megálltam ágy mellett, azon ült a fiú, és mosolyos szájjal vont magához, öléhez közel, s kis ruhámon éreztem nyugtalan kezét, keresését, tapodó izgalmát lábaim között, nem tudtam, mi az, mi történik, csak álltam béna udvariasságban, hitetlen árvulásban, mert a fiú már (fiatal) ember volt. embernek

28