Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 12. szám - Lanczkor Gábor: Funkcionális analfabéták

emlékezetemben azonban Géza papáé és Éváé (a mamáé sokkal inkább Sárvár, az ottani udvar és a nagy konyhakert a körtefákkal és ribizlibokrokkal). Az én Lilim Velemben nem hagyott maradandó nyomot maga után.

Évekkel később, a kapcsolatunk vége felé Közép-Olaszországban töltöttünk egy hetet. Tél volt, január. Sienába kora reggel érkeztünk, az első hajnali vonattal, miután egy firenzei McDonald's-ban virrasztottuk át az éjszakát. Megrendítő volt. Nemrég újra jártam Sienában, de mintha ott sem lettem volna; érvénytelennek tűnt az újabb látogatásom, és attól tartok, minden további jelenésem érvénytelen volna ott.

Talán én voltam, és nem Lili, aki amellett kardoskodott, hogy a nadrág és a szoknya egyelőre maradjon rajtunk, nem emlékszem biztosan. Langyosan sütött a nap, erősen fújt a szél, és mi a lapostető derékmagas pereme mögött úgy feküdtünk félmeztelenül egymáshoz bújva, akár a kartondobozba tett kismacskák, akiknek még csak félig nyílt ki a szemük. Zúgott a forgalom a Szent Márton úton és a nagykereszteződésben, és nekem az is eszembe jutott, hogy az apám fia vagyok, és hogy ez itt valamiféle különös, öröklött elégtétel az apámék leaszfaltozott kertjéért.

Rövid úton ráébredtem, hogy Lilinek a zenei ízlése is lényegesen kifinomultabb, mint az enyém. Amikor a kapcsolatunk évekkel később végleges mélypontra jutott (és én az önsajnálat mocsarában dagonyáztam), nem is igazán értettem, mit szeretett meg rajtam ez a lány. Fölhozott négy-öt kazettát a tetőre, azokat hallgattuk a walkmanben, hanyatt fekve osztozva a két kis fülhallgatón. Olyasféle zenék voltak, amiket senki nem ismert az osztályban, sem a baráti körömben. David Bowie-tól a Space Oddity, egy kilencvenperces kazettán ősblues (Robert Johnson és Howlin' Wolf), egy másik kilencvenperces kazettán flamenco (Camaron de la Isla az egyik oldalon és Paco Pena szólóban a másikon, ezt a kilencven percet másolatban mind a mai napig őrzöm), valamint Nico szólólemezei (aki Lili legkedvesebb előadója volt). A csodálatos, fölülmúlhatatlan Camaron a Como el Aguát üvöltötte fél fülünkbe, amíg mi gyöngéden, hunyt szemmel csó- kolóztunk, és közben mintha egy kaleidoszkóp térfogataként megláttam volna őt, akiről García Lorca is beszélt, azt, aki a vér utolsó szobájában alszik, és arra vár, hogy fölébresszék. Lorca duendének nevezi, és állítja, hogy ott lakik minden olyan dalban és versben, ahol ott sejthető, ahol ott sejti, aki tud a létezéséről. Rövid, ám föliilírhatatlan jelenés volt.

Ahogy egyre intenzívebbé vált a kapcsolatunk, már nemcsak a délutánok és a péntek vagy szombat esték java részét töltöttük kettesben, de a második emeleti folyosó egyik zugában meghúzódva a gimnáziumi tanórák közötti szüneteket is. Ami persze markánsan rányomta a bélyegét az osztálytársaimmal való viszonyomra. Elsős voltam, és mire bő fél év után kezdtek kikristályosodni a fiúk közt az új barátságok, én egyszerűen kivonultam az egészből. Az egyetlen igazi barátom ebben az időben egy Berci nevű, velem egyidős fiú volt, aki nem a Kanizsaiba, hanem a rivális Nagy Lajos Gimnáziumba járt. Bercivel ugyanazon a Nagy Lajos-os bulin találkoztam, ahol még karácsony előtt Lilivel először csóko- lóztunk. Úgynevezett mazsolabál volt, az elsősök fölszentelése, ilyesmi. Berci egy

22