Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 12. szám - Lanczkor Gábor: Funkcionális analfabéták

Pannóniából menekültek le egészen az Észak-Adriáig: Velence városát a barbárok hadai elől futó savariaiak alapították a bizonytalan eredetmítoszok egyike szerint. A Szent Márton úti aluljáróban, az Ovidius-sír mögött van egy emelvényes rész, ahol gyerekkoromban római urnák másolatai voltak kiállítva. Az aluljárót gyerekként szellemjárta helynek éreztem, és apám elbeszélései nyomán családi örökségnek is. Apa szilárdan állította, hogy a kedvenc gyerekkori cseresznyefája, amelynek dús lombú ágai között órákat töltött kiskamaszként, pontosan ott állt, ahol most a Szent Márton út északi oldalán a biciklis pálya megindul le, a föld alá. Szorosan kötődöm ehhez a kereszteződéshez. Lili, az első komoly barátnőm is itt lakott a tízemeletesekkel szemközti barna tömbházakban. Egy gimnáziumba jártunk, a Kanizsaiba, ami szintén itt van, nem messze, a Gayer-park nyugati oldalán. Amikor összejöttünk, én elsős voltam, ő másodikos (vagyis kilencedikes és tizedikes; tizenöt és tizenhat évesek). Lili már rögtön az évnyitón kinézett magának, híre is ment a suliban, hogy tetszem neki, de én még majdnem fél évig nem bírtam rászánni magam, hogy érdemben lépjek (két boroskóla után, novemberben, egyszer csókolóztunk egy buliban, ennyi), és nem is épp félszegségből, hanem mert egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy tetszik nekem ez a lány, aki úgy nézett ki, mint egy púnkba oltott balerina. Magas volt és légiesen karcsú, már-már vézna; kizárólag szoknyában járt, amihez agyonmosott pólókat és vékony talpú, semmi kis cipőket hordott. Félhosszú haja répaszínűre volt festve, ami erősen feszegette az akkoriban még igencsak létező középiskolai szabályokat. Rengeteget olvasott, emellett kitűnő tanuló volt (másodikos gimnazistaként két felsőfokú nyelvvizsgája volt, olaszból és angolból), ezért is néztek el neki olyan dolgokat, amiket másoknak esetleg már nem. Egyedül nevelte az apja, aki a tanárképző főiskola matematika szakán tanított. Az anyját ritkán, talán félévente látta. Lengyel asszony volt, nyelvész a varsói egyetemen, fiatalkorában lengyel lektor a szombathelyi főiskolán. Lili alig négyéves volt, amikor elváltak. Az anyjának még a terhessége elején lejárt a magyarországi megbízatása, a szülés utáni újabb pályázaton pedig nem járt sikerrel. Hiába beszélt folyékonyan magyarul, a lengyel diplomájával Szombathelyen nem tudott elhelyezkedni. Úgyhogy végül a válás és a hazaköltözés mellett döntött, miután Lili apja nem volt hajlandó otthagyni a katedráját akár csak a budapesti újrakezdés reményében. A kislányáról sem mondott le a harminchat éves matematikus. Az asszony indítványára adták be a válópert, és a bíróság végül a férjnek ítélte a gyereket.

Amikor végre elhívtam Lilit kávézni vagy teázni, március eleje volt, olyasféle napsütéses, csalóka kora tavaszi nap, aminek mintha röntgenfénye lenne, ahogy beletűz a fák tar koronájába. Magától értetődően történt minden. Tanítás után elcsevegtünk egy órát a főtéren, a Bécsi kávézóban, aztán sétálni indultunk a Gyöngyös partján, amit még a rómaiak ástak ki, hogy az áradásokkor csatornaként segítsen levezetni a másik vízfolyás, a belváros túloldalán csörgedező Perint vizét. A patak épp pirosas színnel folyt, ami kicsit sem számított szokatlan látványnak, mivel egy akkoriban még működő textilüzemből mindenféle szűrés nélkül engedték bele a festővizet. Egyszer csak megálltunk Lilivel a magas platánok alatt, és csókolózni kezdtünk.

20