Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 12. szám - Lanczkor Gábor: Funkcionális analfabéták

az emlékjelet, mint a Szent Márton út és a Hunyadi út nagykereszteződésének aluljárójában, ami legalábbis jelképesen megfelel a római kori járószintnek (kívül az ókori városfalak házsorokká lényegült nyomvonalán, távol az ősi temetőktől, egymagában). A nézőpont, ahonnan Ovidius fő művében, mintegy végrende- letszerűen, az utolsó hiteles és beszédképes tanúként még egyszer összefoglalja a görög-latin mitológia történeteit és sémáit, a saját beszédhelyzetemre is emlékeztet. Mert nem, Ovidius nem halt meg Krisztus után 17-ben vagy 18-ban Tomiban, a Fekete-tenger partján, ahol a száműzetés kenyerét falta. Miután az új kenyér kesernyés íze végképp fölülírta benne az egykori lakomák emlékét, vándorolni kezdett hatvanévesen, mint aki megértette, hogy ez az egyetlen mód, ami művének végső hitelt adhat: egészében hasonlatossá válni azokhoz, akiket megénekelt (aranyzuhatagos orgiák, megejtő, angyali kurvák és selyemfiúk a földön és az égben). Vénségesen vén volt, szikár volt és ősz, csomókban álló hajjal és szakállal és mindenféle csecsebecsékkel a nyakában meg a ruháján, amelyek az ártó szellemeket voltak hivatottak távol tartani. Amikor itt a pannon pusztaságban, a Sibaris patak partján az árnyékvilágra átlépett, a barbár pásztorok a szent embernek kijáró tisztelettel tették aszott tetemét a máglyára. A nevét, a régi nevet ő maga árulta el nekik, talán mert maradt benne a becsvágynak egy aprócska szikrája, ami lángra lobbanthatta a máglyát. Ezért, és nem másért alapított éppen itt Claudius császár egy új várost a Baltikumba tartó kövezett út mellett (semmi más nem indokolja a helyválasztást; semmiféle folyami átkelőhely nincs a colonia közelében, úgy, mint a többi, nagyjából egyidejűleg alapított pannóniai városnál). A középkorban még megvolt a sírhely, utazók látták a kőbe vésett nevet és egy epigrammát, amit gondosan le is jegyeztek:

Hie situs est vates, quem divi Ceasaris ira Augusti patria cedere iussit humo.

Saepe miser voluit patriis occumbere terris;

Séd frustra: huné illifata dedere locum.

Mint mondtam, a mai síremlék az aluljáróban van; fél méterszer félméteres, sima bazaltfelület közepében tátong egy tízszer tíz centis, mély üreg, ami nyitott a felszínen (arasznyival mélyebben van elfedve egy üveglappal). Az üreg fenekén hat apró fénypont pislákol (a hat kőlámpásra is utalva, amit a feljegyzések szerint az eredeti sírban találtak). A bazaltfelület fölső részére van rávésve a latin vers, alatta áll a név, PUBLIUS OVIDIUS NASO (évszámok nélkül), alul pedig az epigramma új magyar fordítása:

Jós pihen itt, kit az istenné alakult Augustus Otthona földjéről messzire száműzött.

Ő, aki otthon akart meghalni, gyakorta kesergett,

Persze, hiába: a sors sírt neki itt rendelt.

Az aluljáró mennyezetén, pont az üreg fölött függ egy tízszer tízes, húsz centi hosszú üveg oszlopcsonk. És fönn, a forgalmas úttest felszínére (pont az üreg és az oszlopdarab fölé) tízszer tízes piros négyzetet festettek. Sokszor autózom abban a sávban.

19