Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 12. szám - Illyés Gyula: Gyapottermesztés Vilma-majorban (közreadja Illyés Mária)
ma, közben egy gömbölyű arc, amelyből a mosoly fehér fémből készült műfogat villant elő - ez is tetszett nekem. Vilma-major jólétének két alapoka volt. Az első a kitűnő fekvése. Erős magaslaton állt, gyönyörű kilátással, s járhatatlan, meredek úttal. Pedig kettő is vezetett hozzá. A puszta ugyanis hegyoldalban feküdt. Az egyik út fölülről vezetett belé, a másik alulról. Mindkettő földút volt, s így mindkettő meredek. Nem eső vagy hó, hanem már egy kis ködvonulat is olyan nyálkássá síkosította ezeket az agyagos kerékcsapásokat, hogy rajtuk a lovas kocsi is félrefarolt, nem az autó. Valamikor juhászszállásnak építették ezt a pusztát (amely valamely rég enyészetbe tűnt grófkisasszonyt örökít a nevében). A birkákat s később a hízó marhákat sárban is föl lehetett terelni. Később, amikor a juhászatot földművelésre váltották át, s amikor már szekerezni kellett, az időjárás szerint osztották be a tennivalót. Csúszós napokon a fogatok nem ereszkedtek le a völgybe; találtak végeznivalót közvetlenül a település körül is, feküdvén az ott a hegy oldalában, meglehetős fennsík közepén. Ha pedig valaki tapasztalatlan idegen épp ilyen napon érkezett? Hajdan nem ritka látványossága volt a puszta ifjúságának, ahogy egy-egy csupa sár hintót nyolc ökör vonszol végcéljához, a puszta végén álló tisztilakhoz. A fölvirágzás másik alapoka az volt, hogy e fekvés előnyeit a termelőcsoport elnöke hamarosan - már a megalakulás második évében - fölismerte. Ez az elnök, noha idevaló származék volt, világot járt. Tán ezért is volt szeme távolabbi összefüggések egybekapcsolásához. Úgy járt világot, hogy abba a kevés szerencséjű korosztályba született bele, amelynek kétéves katonai szolgálata épp a háború kitörésekor ért volna véget. Kebelinek hívták. Mint annyi társa, Kebeli Sándor sem rúghatta le a kincstári bakancsot. Országról országra, kis híján földrészről földrészre masíroztatták, illetve szekereztették, tekintve, hogy idehaza a pusztán kocsis volt. Akkor került haza, amikor végre - 1944 őszén - a maga akaratából jött meg: megszökött. Egy ideig ezért rejtőznie kellett. Gondolhatni hát, milyen fürgén ugrott le a gépszérű nagy padlásáról (amelyben a szokás szerint itt is szénát tartottak), amikor az első szovjet tank megállt a hegy lábánál, a följövetelt nem mervén megkockáztatni. Az idő akkor is lucskos volt. S milyen merész baráti mondatokkal s mozdulatokkal sietett az első szovjet katonák üdvözlésére. Egyszeriben nyelvére gyűlt, sőt rejtelmesen megsokszorozódott minden szláv szó, ami katonai vándorlása alatt ráragadt. Nem ő volt az egyetlen, akit a hála indított meg az új idők útján. Orosz szókészlete alig futotta több időre, mint ami alatt összeölelkezett azokkal a vizslaszemű előőrsökkel, akiket nadrágjuk furcsa szabása mindet valamiképp zömöknek, alacsonynak mutatott. Különös módon mégis ő lett a tolmács, a kimerült szemű előharcosok távozta után is, akik fáradtan ugyan, de a lendkerék erőtartalékával mozogtak tovább, arrafelé, amerre az egész óriás szerkezetet valahol működésbe tették. Bármi előadódott a harcosokkal, a pusztaiak Kebeliért futottak éjnek idején is. És ő ment is a nem is mindig békés indulatú katonák közé. Hovatovább annyi orosz szót a pusztaiak is tudtak, amennyit ő. De ő ezekhez a mosolyát, a kéznyújtását, a biztonságát is hozzátette. S újra és újra kiderült, hogy 7
