Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 12. szám - Markó Béla: Póráz; Szilvakék; Ilyen lesz (versek)
mint ahogy egyelőre rád bízom az illatokat, a madárzajt, a fűben surranó gyíkot is, a világ mind nagyobb részét adom át másnak, nem is nagyon tudnék már semmit befogadni, úgy képzelem, hogy a halál is egyfajta telítettség csupán, amikor nem lesz szükségem saját testemre, mert nélküle is elboldogulok, míg nézem messziről, hogy eloldott pórázzal nagyokat ugrik a mezőn, majd tovatűnik a mindenható. Szilvakék Fertőzött már a délutáni fény, de mégis minden zugot bevilágít, sohasem hittem volna, hogy a szilva ennyire szilvakék lehet, Istenem, ahogy szikrázik legalább két-három kosárnyi szétszórva mindenütt a boldog szilvafán, hogy nem számít már semmi más, csak ez a hamvas szilvakék, azt is mondhatnám, hogy tökéletes, ha lenne bármi is, ami teljesen olyan, mint amilyennek a szavak mutatják, egy pillanatnyi folt vagy horpadás, esetleg egy sötétebb árnyalat nélkül, nem édes, nem húsos, egyszerűen szilvakék, csak erre vágytam mindig, mintha a teremtő megfoghatatlan testének egy-egy hatalmas, tojásdad molekulája ragyogna a rémült levelek között, mert találkozott a lélek és a látvány, kell-e kívánnom ennél többet, és kell-e igazán reménykednem, hogy előbb-utóbb mi is eljutunk ide, hiszen lemegy a nap, és holnap reggeltől már egy porszem, egy virágszirom, egy esőcsepp vagy egy belülről kifelé terjedő árnyék roskasztja majd a szilvafát, egy alig észrevehető szomorúság, hogy nem lesz már szilvakék soha, legfeljebb hasonlít hozzá,
