Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 1. szám - Lengyel András: A jelaktusok elmélete: Szívós Mihály könyvéről

A könyv szisztematikus munka, a jelaktus bevezetése és leírása egy szigorú következetességgel végigvett elméleti rendszer kereteiben történik. Ez a könyv nagy értéke (s persze, a kívülálló számára egyben tehertétele is). A formális felosztásnak a teljességre törekvő keresztülvitele egyféle rendszerező s rendteremtő igény megjelenése. Hozadéka a lehetséges relációk rendszerezett bemutatása. Ez a gyakorlat azonban, úgy vélem, amennyire indokolt, annyira veszélyes is. Nem mindegyik reláció, amelynek számbavétele a szisztematikus megközelítés szükségképpeni járuléka, igazán termékeny. Bizonyos relációk inspiratívak, bizonyos relációk pedig nem - evidensek, de nem érdekesek, csak a rendszerkényszer következményei. Ma pedig, mondjuk ki nyíltan, túl sok az elmélet, s túlságosan ritka az elméletek igazán hatékony, a korábbiaknál mélyebb és pontosabb értést lehetővé tevő alkalmazása: „próbája". S ráadásul, amikor minden elméletté válik, maga az orientálni képes elmélet vész el, oldódik fel. Ezt a buktatót Szívós Mihály sem tudta teljesen elkerülni, a rendszerigény túl erősen él benne, s ezzel némileg saját érdemi mondandójának érvényesülését is megnehezíti. De, s ezt szögezzük le mindjárt, van saját, igazi, érdemi mondanivalója, amely figyelmet érdemel, s amely termékeny impulzusokat ad az empirikus kutatásnak. S ez a fontos, ez az, amiért érdemes keresztülrágni magunkat egy jelelméleti rendszer részletein.

Az ötlet, amelyre a könyv épül, bevallottan az úgynevezett beszédaktus-elméletből indul ki, abból nyeri alapinspirációját. Ugyanakkor, s ez lényeges, a jelaktus nem a beszédaktus szemiotikái átértelmezése, „átírása". Az ötlet lényege éppen az, hogy egy eddig differenciálatlanul értelmezett fenomént felbont, s a jelaktust elkülönbözteti a beszédaktustól. Elhatárolja tőle, sőt szembeállítja vele, de összetartozásuk tényét nem számolja föl. „A jelaktusok létezésének felismeréséhez, úgy tűnik, két, viszonylag rövid út vezet" - írja Szívós. „Az egyik a beszédaktusok austini elméletéből közvetlenül megnyílik, ha tekintetbe vesszük ama példáit, amelyekben jelaktusokat is leírt. A másik út a filozófiai cselekvéselméleten keresztül vezetett, amely a jelhasználatot is cselekvési formának tekintette. Ezt az irányzatot csak megerősítette a kommunikatív cselekvés habermasi elméletének kialakulása és recepciója, bár képviselői mindig összekeverték a jelviszony létrehozását a jelaktusok végrehajtásával. A jelalkalmazás cselekvéselméleti felfogásában azonban Charles Morris mindenki előfutárának bizonyult." (19.) A szemiotikus Szívós, mint többször hitet tett róla, Morris követője, rendszere Morris koncepciójára megy vissza. De nem pusztán követő s alkalmazó, az elméleti gondolkodás mai eredményeinek birtokában módszeresen végiggondolja a tőle nyert inspirációkat is. S így eljut oda, hogy kimondja, az előzménynek tekinthető teóriák „nem jutottak el sem a konstatív és a performatív jelhasználat megkülönböztetéséhez, sem pedig annak felismeréséhez, hogy a jelaktusok mindig egy-egy társadalmi csoport vagy közösség sajátjai, és legfeljebb fejlődésük későbbi fázisában jutnak el odáig, hogy egyre tágabb közösségekéi legyenek." (19.) A konstatív ('megállapító') és a performatív ('cselekvő') megkülönböztetése a jelaktus fogalmi bevezetésének szükséges feltétele, magának a fogalomnak a lehetőségei azonban inkább abban rejlenek, hogy így a jelelmélet s a „társadalmi csoport" összekapcsolódik egy értelmezési keretben, s e csoportok megértésének és leírásának egy új, némely vonatkozásban pontosabb lehetősége nyílik meg. Innen van, hogy a „jelaktusok elméletének rendszeres kifejtése sok ponton ráépül az elméleti szemiotikára", de „alapvetően interdiszciplináris vállalkozás, amely elemeket kölcsönöz a szocioszemiotikából, a nyelvi pragmatikából, a nyelvszociológiából és a kultúrtörténetből is" (15.). Maga az a tény, hogy Szívós Mihály e tudásterületek meghatározott nézőpontú integrálására vállalkozhatott, már önmagában is sok mindent megmutat széles körű tájékozottságából, fölkészültségéből.

Az úgynevezett „együttműködési helyzet" kritikája, értelemszerűen, már e társadalmi dimenzióba helyezi a kérdéskört. Már Jürgen Trabant fölismerte, „hogy valamilyen 'együttműködési helyzetre' /.../ szükség van a jelcselekvő és emberi környezete között". Szívós azonban

102