Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 9. szám - Engem a folyamatos stressz éltet: A 75 éves Mikulás Ferenccel Kriskó János beszélgetett
Hogy a kicsapatásom több volt annál, minthogy egy izgága természetű, kiskorú diákot elküldték az iskolából, arra csak később jöttem rá. Amikor - már geodétaként - visszakerültem dolgozni Kunszentmiklósra, készültem hazautazni édesanyámhoz Dunapatajra, amikor a vonaton leült velem szemben egy fiatalember, és „felmondta" a teljes életemet. Se köpni, se nyelni nem tudtam. Akkor tudatosult bennem, hogy mindvégig figyeltek, hogy minden lépésemről tudtak attól kezdve, hogy eltávolítottak az iskolámból. A megfigyelésemnek írásos nyoma is maradhatott, mert visszaköszönt katonakoromban is. Először Békéscsabára hívtak be, majd rövidesen átirányítottak Nyíregyházára, ahol is egy olyan századba osztottak be, ahol fegyver nem kerülhetett a kezünkbe. Érdekes társaság jött össze. Egy századba kerültem például Wekerle Sándor egykori magyar miniszterelnök unokájával, református papok gyermekeivel. Hozzám, a kicsapott gimnazistához hasonlóan megbízhatatlanok voltak valamennyien. Azzal, hogy nem használhattunk fegyvert, nagyon nem szúrtak ki velünk. Hasonló érdeklődési körünk volt, részben ott sikerült pótolni azokat a műveltségbeli hiányokat, amelyeket egy egyetem vagy főiskola adhatott volna, ha esélyem lett volna a felvételre. De nem volt. Kalocsán, bizalmatlan légkörben leérettségiztem ugyan, de a továbbtanulás teljesen esélytelennek látszott. A seregben sok időm volt viszont az olvasásra. Ott olvastam el a Shakespeare-összest, olvastam Dante Isteni színjátékát. Akkortájt jelent meg a Modern francia költők antológiája. Azon versenyeztünk, hogy ki tud több Louis Aragon-, Tristan Tzara- vagy Paul Elouard-verset megtanulni. Ilyenekkel foglaltuk el magunkat, meg tarokkoztunk. A tarokk különös módon végigkísérte az életemet. Amikor geodéta lettem, figuráns, akkor is csupa különleges emberrel voltam együtt segédmunkás. Volt köztük olyan, akinek két doktorátusa is volt. Ő volt Teszári Dönci. Teszári nagyon jó barátja és tarokkpartnere volt Radó Vilmosnak, a kecskeméti színház örökös igazgatójának. Voltak közöttünk jogászok, egykori jegyzők, katonák, hadmérnökök - mind nagy kártyások. Csavarogtunk az országban, nappal húztuk a szalagot, tartottuk a kitűzőrudat meg a szintezőlécet, este megfürödtünk, megvacsoráztunk és tarokkoztunk. És ők meséltek közben. Olyan dolgokról értesültem, amit az egyetemen sem tanulhattam volna. Nagyon tanulságos volt az is, hogy milyen tartással és méltósággal viselték azt a megalázó helyzetet, amibe a származásuk, vagy az ötvenhatos szerepvállalásuk miatt kényszerültek.- Ezek szerint nem élted meg kudarcként, hogy földmérő segédmunkás lettél.- A geodétakorszak több szempontból is nagyon értékes időszaka az életemnek. Egyrészt felért egy szociográfiai stúdiummal. Voltak olyan települések, ahol minden házba be kellett mennem a munkánk kapcsán. Láttam, hogy élnek az emberek. Elképesztő tapasztalatokat szereztem például a tanyás vidékeken, Pest megyében. Szép lassan szivárogtak le a lumpen elemek a fővárosból vidékre, főleg a tanyás körzetekbe. Már messziről lehetett látni a környezet rendezettségéből vagy éppen rendezetlenségéből, hogy az adott tanyán földművesek élnek-e, vagy a fővárosból kivonult, kétes egzisztenciák. Később technikus lettem. Kunfehértón például fiatal, érettségizett gyerekeket tanítottam a földmérésre. Velük készítettük az alaptérképeket.- Mi az az alaptérkép? Mire való?- Van egy országos alappont-hálózat, magasabb rendű meg alacsonyabb rendű háromszögelési pontokkal. Ezek 2-3 kilométernyi távolságban vannak egymástól. Ezekre a tereppontokra mértünk fel különféle tereptárgyakat, a kerítéseket, fákat, dűlőutakat, völgyeket. Egy tiszta, alumíniumlemezre kasírozott fehér lappal mentünk ki egy-egy településre, például Kunfehértóra, ott dolgoztunk 5-6 hónapot. Délelőtt terepen voltunk, délután tanítottam a gyerekeket. Akkor fejeztük be a munkát, amikor elkészültünk a falu 85
