Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 9. szám - "… szeretet meg egy látcső": Gerold Lászlóval beszélget Ménesi Gábor

gozó monográfiám is példázhatja. A kezdetektől, 1816-tól az első világháború befejezésével bezárt évszázad történetét kemény kutatómunkával járó doktori értekezésemként (Száz év színház, 1990) dolgoztam fel. Ezt előzte meg a beszédes című Kövek sorozatban megjelent dokumentumkötet, melyben neves magyar színészek, rendezők (Balog István, Déryné Széppataki Róza, Telepy György, Egressy Gábor, Molnár György, Blaha Lujza, Paulay Ede, Jászai Mari, Ditrói Mór, Rakodczay Pál, Prielle Kornélia és mások) szabadkai, zombori, nagybecskereki, zentai, nagykikindai, sőt zágrábi tartózkodásukat őrző naplók, emlékezések, levelek olvashatók, mintegy az itteni gazdag magyar színjátszás múltjának bizonyosságaként, amiről annak, aki az élő színházzal foglalkozik, kötelessége tudni. Ezt a kutatómunkát, bár folytatására gyakran gondoltam, abbahagytam, amit máig sajnálok, akárcsak azt, hogy szabadkai kritikáimból nem állítottam össze egy-két kötetet. Ezt némileg kárpótolja, hogy Drámakalauz (1998) című, a vajdasági magyar drámaírást a 19. század közepétől bemutató tanulmányaimat és esszéimet tartalmazó kötetemben honi szerzőink általam látott darabjairól írt kritikák között több szabadkai vonatkozású is helyet kapott, az Újvidéki Színház-beliek mellett.- Hogyan emlékszik vissza az Újvidéki Színház indulására? Milyen körülmények között jött létre a teátrum, és miképpen írhatók le modernnek számító törekvései? Meddig sikerült fönntartani azt a művészi színvonalat, amely főként az első évtizedet jellemezte?- Igen, az Újvidéki Színház egészen másik történet. Az elsők között sürgettem, szorgalmaztam, hogy Újvidéken magyar színház létesüljön, amire nagy szükség volt, mert a kiválóan működő szabadkai Népszínház már nem tudta megfelelően kielégíteni az igényeket, ugyanis műsorkínálatában háttérbe szorult a modern drámairodalom. Másrészt Újvidéken a rádió keretében nagy létszámú színészegyüttes tevékenykedett, melynek tagjai olykor színházi előadásokat tartottak a zenei stúdióban, ami ugyancsak önálló színház létrehozását indokolta. A Magyar Szó szerkesztősége méltányolta a kezdeményezést, s ennek nyomán nagy interjúsorozatot készítettem Vajdaság fontos funkcióban levő ismert szerb és magyar politikusaival, akik kivétel nélkül támogatták, hogy a székvárosban magyar színház alakuljon. Ettől függetlenül elég döcögősen mentek a dolgok, míg 1973. június 2-án a városi képviselő-testület döntött a színház alapításáról, mely a következő év január 27-én Örkény István Macskajátékának bemutatásával kezdte meg azóta is tartó működését. Az alapítók az akkori Jugoszlávia egyik legmodernebb színházát, a belgrádi Atelje 212-t jelölték ki követendő modellként. Az Újvidéki Színház az első tíz évben Dürrenmatt-, Weiss-, von Horváth-, Mrozek-, Beckett-, Ionesco-, Kroetz-, Albee-, Brecht-, Genet-, Pintér-drámák mellett Moliére-, Krleza-, Ibsen-, Strindberg-, Molnár- és mindenekelőtt Csehov-műveket játszott korszerű felfogásban, de nem utolsósorban Tolnai Ottó két darabja, valamint Gion Nándor, Gobby Fehér Gyula, Deák Ferenc, Kopeczky László és Herceg János egy- egy szövege is színre került szép sikerrel, ami jelentős mértékben a jeles vendégrendezők (Harag György, Jancsó Miklós, Radoslav Doric, Stevo Zigon, Ljubomir Draskic, Zelimir Oreskovic) érdeme, ahogy az is, hogy a vegyes összetételű együttest egységes csapattá formálták. A tíz év előadásairól írt kritikáim - egy összefoglaló tanulmánnyal együtt - jelentek meg Színház a nézőtérről (1983) című könyvemben. Ezt folyatta a következő húsz év előadás-kritikáit tartalmazó Léthuzatban (2004) című kötet, mely éppen úgy tudósít a jó kezdés utáni válságról, mint az útkeresést jelentő évek hol jobb, hol kevésbé jó előadásait követő újbóli fellángolásról, melynek eredménye, hogy az utóbbi néhány évad és számos díj alapján Szerbia egyik legjobb színházának tartják az újvidékit. Örömmel vettem volna, ha az utóbbi tíz év kritikái is megjelenhetnek kötetben, de erre, sajnos, egyelőre nem került sor. Talán majd, ha felállása fél évszázados évfordulóját ünnepli a színház, eszébe jut valakinek, hogy volt egy kritikus, aki az első naptól minden előadást látott, és legtöbbről írt is.

71