Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 9. szám - "… szeretet meg egy látcső": Gerold Lászlóval beszélget Ménesi Gábor
Major Tamás, Kiss Manyi, Psota Irén stb.). Rendszeresen írtam színházi kritikát, könyvbírálatokat publikáltam a Kilátóban, amelyben akkor volt könyv- és folyóirat-kritika, kommentár. Szerettem az újságírást, ha tehetem, azóta is beleártom magam. Volt rovatom a Magyar Szóban (Olvastam, eszembe jutott), a Családi Kör című hetilapban (Oktatás, kultúra), s évek óta jelen vagyok a VajdaságMA hírportálon a Portéka című rovattal. Ős-Magyar Szó-s vagyok, ma is naponta megveszem az újságot, melyből a politika sugallatára, mert független értelmiségiként nem álltam be a sorba, kitiltottak.-A Magyar Szónak köszönheti azt is, hogy próbálkozott a szociográfiával is?- Részben igen, mert amellett, hogy olykor a vidékjáró újságírók (Németh István, Matuska Márton és Csorba István) magukkal vittek, szorgalmas olvasója és Kilátó-beli recenzense voltam a Magyarország felfedezése című sorozat köteteinek is. Amikor a Híd 1968-ban szociográfiai pályázatot hirdetett, megírtam Hatvan magyartanár című művelődés-szociográfiai dolgozatomat, melyben „a művészetek és a közönség - lazuló - kapcsolatának oksági vizsgálatáéra vállalkoztam, ahogy első, Rólunk is vallanak (1970) című könyvemben írtam. Ezt folytattam a Sartre-idézettel („Az ember az, amivé önmagát teszi.") felvezetett könyv két további, értelmiségi szociográfiájában. Az egyikben arra kerestem választ, hogyan gondolkodnak az újonnan nyílt topolyai gimnázium első magyar érettségiző nemzedékének tagjai az őket körülvevő világról, milyenek szellemi igényeik, menynyire korszerűek s mennyire nem, milyen mértékben vannak meg a környező falvakból származó fiatalokban az értelmiségi lét csírái. A másikban pedig a Magyar Tanszékre iratkozott tizedik nemzedék tagjaitól arra szerettem volna választ kapni, hogy milyen szellemi poggyásszal érkeztek. Ez a felmérés ily módon kapcsolódott a Hatvan magyartanárhoz, illetőleg megmutatta, hogy milyen motívumok, emberi és intellektuális indítékok vezérelték őket egyetem- és pályaválasztásukban, vannak-e értelmiségi feladatvállalási igényeik. Úgy véltem, olyan fontos terület feltérképezésére vállalkoztam, amely az egyre izmosodó vajdasági magyar értelmiségi lét szempontjából fölöttébb fontos. Most, hogy erre a szerény akciómra emlékezem, jut eszembe, nem lenne talán érdektelen, ha a mai fiatalok közül valaki hasonlóra vállalkozna, annál is inkább, mert az a semmiképpen sem biztató helyzet, amibe a mostani vajdasági magyar értelmiség került, megérdemelne egy hasonló felmérést. Az irodalmi szociográfia számomra az újságírás magától értetődő folytatása, magasabb lépcsőfoka volt.-A kritikaírás kezdettől fogva vonzotta? Miért?- Persze, a kritika! Megkerülhetetlen. Amióta úgy határoztam, hogy az életemet szorosan az irodalomhoz kötöm, az is egyértelművé vált, hogy kritikus akarok lenni. S ez a mai napig nem változott, bár erre lett volna okom, nem utolsósorban azért, mert mind a kritika, mind pedig a művelője - annak ellenére, hogy irodalmunk nagyjai, Bessenyei György, Kölcsey Ferenc, Schöpflin Aladár (nem véletlenül említem: volt egy barátom, aki Schöpflinnek nevezett!), Rónay György s mások szerint az irodalom érdekében „elkerülhetetlen", ahogy a Hymnus költője fogalmazott, amikor a „tiszta és célirányos kritika" fontosságát hangsúlyozta - bizonyos felfogás szerint felesleges és kártékony. Természetesen lehet így is tekinteni a kritikára. Ellenben, ha a kritikus tevékenységét a két jelző („tiszta és célirányos"), melyek nélkül nincs kritika, tudomásulvétele és tiszteletben tartása jellemzi, akkor az efféle okvetetlenkedés enyhén szólva nevetséges.-Az ön felfogásában mikor lehet tiszta és célirányos a kritika?- Egészen röviden: akkor, ha a kritikus a megértés szándékával közeledik a műhöz, melynek esztétikai értékeit keresve kizárólag a mű belső természete (szerkezet, nyelv, 68
