Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 9. szám - "… szeretet meg egy látcső": Gerold Lászlóval beszélget Ménesi Gábor
nemzeti közösséghez jelentős lélekszámú zsidó entitás is kapcsolódott. Gyerekkoromban, néhány esetet leszámítva, nem tapasztaltam a nemzeti türelmetlenség jeleit. Jellemző, hogy apám, ahogy a vegyes lakosú belvárosban tanulta, ahol gyerekként élt, Noviszádot mondott és írt (egybeírva, sz-szel és á-val!), igaz, szülőutcáját Andrássyként s nem Njegosevaként emlegette. Anyám pedig, aki a város magyar, zömmel református részében nevelkedett, Újvidéket mondott. Érthető, hogy én sokáig mind a két változatot használtam, mivel abban a városrészben, ahol éltem, zömmel magyarok laktak, de a szerbek, szlovákok, bunyevácok, németek is beszéltek vagy értettek magyarul, ahogy mi is tudtunk szerbül, kölcsönös tisztelet és tolerancia volt jellemző. Amikor azonban az országos cserkésztáborban levő díszes zászlónkat látván a parancsnok közölte, hogy Újvidék nincs, csak Növi Sad van, ettől kezdve - köszönöm parancsnok elvtárs! - én csak Újvidéket mondok. Természetesen nem áltatom magam, hiszen tudom, hogy - kivált hatalomváltáskor, amiben errefelé bőven volt részünk - a nagypolitika számtalan gazságot követett el az egyes nemzetek ellen, de a kis közösségeken belül ez kevésbé mutatkozott meg. Apámat a magyarok is, a partizánok is falhoz állították, s egyszer egy német, egyszer pedig egy szerb ember kezeskedett érte. Újvidéken is, mint mindenütt, ahol több nemzet él együtt, elkerülhetetlenül voltak ellentétek, kivált, ha ezeket az épp regnáló hatalom még szította is, de egészen addig, míg a kilencvenes évektől a Szerbián kívülről érkező szerb migráció nem özönlötte el a várost, ezek a konfliktusok lényegében szórványosak és kezelhetőek maradtak. Legalábbis az én tapasztalatom szerint. A sportban, az egyetemen, az irodalmi és színházi világban, a mindennapi életben voltak s vannak kiváló szerb barátaim, jó ismerőseim. Szerencsére engem egyszer sem ért olyan atrocitás, amilyenek magyar beszéd hallatán buszban, utcán vagy bárhol másutt történtek. Tény viszont, hogy a betelepülők néhány év alatt nemcsak a városképet változtatták meg, de nem rendelkezvén kellő urbánus kultúrával, integrálódás helyett a politika által is tolerált hangos erőszakossággal a maguk képére formálják át a várost, amit mi, jámbor újvidéki polgárok, őslakos szerbek, magyarok, tehetetlenül nézünk. Immár Domonkos István gyerekversének - Újvidék az olyan város... - címe is módosításra szorul: ma már Újvidék nem olyan város, mint volt a kilencvenes évek előtt. A régi polgári jómodor még nem halt ki, de háttérbe szorult. A kisebbségi létkérdés kapcsán ennek még egy vonatkozását kell megemlíteni, ami engem talán az előbbinél is mélyebben érint: a független értelmiségi többszörösen kisebbségbe szoruló helyzete, amit - mert magyar vonatkozású - rendkívül elszomorítónak tartok. Azzal, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség leányvállalataként működő, az oktatás, a kultúra, a média, a nyelvhasználat tekintetében törvényes lehetőségekkel rendelkező Magyar Nemzeti Tanács a kisebbségi művelődési életet (ezen belül elsősorban az irodalmat és a színházat) meg a sajtót irányítása (és ellenőrzése, sőt rejtett /ön/cenzúrája) alá vonta, talán a néhai egypártrendszert is überelő, de felismerhetően ennek mintáját követő hegemóniát teremtett, amely lehetetlenné teszi a szabad véleménynyilvánítást, s ezzel felbecsülhetetlen károkat okoz a különben is egyre nehezebb helyzetbe sodródó kisebbségi közösségünknek. Kiirtja az önálló gondolkodás igényét, amit elsősorban épp a kultúra minél mélyebb és szélesebb körökben történő elsajátítása biztosítana. Amit talán csak rosszat sejtve írtam évekkel ezelőtt egy fiamnak ajánlott esszében (Híd, 1994/1-4.), miszerint saját nemzetiségi portánkon tojástáncot járni vagyunk kénytelenek, azt az évek folyamán kisebbségi létformaként kényszerítette ránk saját, magát „érdekvédelmi" közösségnek vélő, pártfüggő kulturális parlamentünk. Aki másként gondolkodik, annak egy magánvállalkozásban működő hírportál (ezen nekem is van egy Portéka című rovatom), s az újvidéki tévé meg rádió néhány műsora ellenére igencsak szűk a szellemi mozgástere. Ezért hoztuk létre barátaimmal a milosevici korszakban létezett privát ellenzéki hetilap, a Napló jelentette függetlenséget példázó szabadelvű asztaltársaságot, ami azonban, 65
