Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 9. szám - "… szeretet meg egy látcső": Gerold Lászlóval beszélget Ménesi Gábor

akárcsak a mostanság példamutatóan aktív Második nyilvánosság nevű Facebook-portál, fölöttébb irritálja a politikai hatalmat.- Az említett gyermekkori élmények következtében gondolom, egyértelmű lehetett, hogy az Újvidéki Egyetem bölcsészkarán folytatja tanulmányait. Hogyan emlékszik vissza azokra az évekre? Miképpen formálódott az ottani hatások következtében irodalom- és művészetszemlélete?- Nem is volt annyira egyértelmű. Családi elképzelés szerint ugyanis orvos lettem volna, de a belgrádi tanuláshoz nem volt pénzünk, húgom még elemista volt, rá is kellett gondolni. Szerencsére épp abban az évben, amikor érettségiztem, nyílt meg Újvidéken a Magyar Tanszék. így valóban nem volt kétséges, hová fogok iratkozni. S ez nagyon jó választásnak bizonyult: érdeklődő közösség voltunk, élveztük, hogy azzal foglalkozhatunk, amit szeretünk, és elsősorban a tanszékvezető, Sinkó Ervin előadásait hallgatva tapasztaltuk, milyen tág lehetőségeket kínál az irodalomról való gondolkodás sinkói horizontja. Ma is, hosszú egyetemi tanári pálya után vallom, hogy Sinkó Csokonai-könyve, akárcsak tanulmányai Kazinczyról, Bessenyeiről, Batsányiról, Kármánról, új irodalomtörténeti távlatokat nyitottak, amit sajnos a hivatalos, túlságosan is akadémikus irodalom- tudomány sokkal kevésbé méltányol(t), mint ahogy azt Sinkó művei megérdemelnék. Emellett, de ettől semmiképpen sem függetlenül, a tanszék szabad gondolkodásra, nyitott szemléletre nevelt, amire követendő példa volt s maradt Bori Imre tanári munkássága és hatalmas életműve. Ezt a szellemet igyekeztünk életben tartani nemzedéktársaimmal, elsősorban Bányai Jánossal és Utasi Csabával, s hogy talán nem is sikertelenül, azt a tanszék fiatalabb munkatársainak (Thomka Beáta, Juhász Erzsébet, Harkai Vass Éva, Faragó Kornélia, Hász-Fehér Katalin) munkássága tanúsíthatja. Örömmel nyugtázom, hogy jókor voltam s maradtam jó helyen, s ezen a tanszéki kapcsolat mellett a stúdiumok alatt, majd később is folytatott, a Symposion című melléklethez és az ebből kinövő Új Symposionhoz való kötődésemet is értem. A tanszék és a „Sympó" együttes hatására formálódott irodalom- és általában művészetszemléletem, -felfogásom, tanulmányírói és kritikusi, sőt publicisztikai munkásságom.- Ma visszatekintve hogyan értékeli a mozgalom hatását, jelentőségét? Változott-e az elmúlt évtizedekben kötődése az Új Symposion szellemiségéhez, s ha igen, milyen tekintetben?- Amikor 1961-ben, közvetlenül karácsony előtt az akkori Ifjúság című hetilapban megjelent a Symposion című irodalmi-kritikai melléklet első száma, akkor a két éve létező Magyar Tanszék hallgatója voltam. A melléklet szerkesztőivel, Tolnai Ottóval, Bányai Jánossal, Domonkos Istvánnal együtt, akikkel napi kapcsolatban, barátságban voltam, éppen úgy, mint Utasi Csaba, Bosnyák István, Végei László, Gion Nándor. Rövid időn belül mindannyian a melléklet munkatársai lettünk. Ilyetén akár nemzedéki jellegűnek is nevezhetnénk a Symposion-mozgalmat, melybe a nálunk valamivel idősebb és fiatalabb, s nem csak magyar szakosok is tartoztak, mindenekelőtt a jogász Fehér Kálmán, Koncz István, Várady Tibor, illetve a banktisztviselő Ladik Katalin, az akkor érettségizett Brasnyó István, Gobby Fehér Gyula, Vicsek Károly, a még középiskolás képzőművész Maurits Ferenc. Összetartozásunk alapja azonban nem a lazán vett nemzedéki, hanem igen határozott szemléletbeli kapcsolat volt s maradt, amire egyrészt a Sinkó Ervin vezette tanszéken, másrészt pedig az akkori szerb és horvát irodalmi lapokban (Vidici, Danas, Polja stb.) találtunk követendő példát. A tanszéken újfajta irodalomszemlélettel ismerkedtünk meg, a lapokból pedig a modem európai irodalomról, színházról, filmről értesültünk. De nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy Újvidéken Ifjúsági Tribün néven remek vitafórum működött, melynek magyar szerkesztősége is létezett, illetve hogy akkor a Vajdaságban érdeklődő irodalmi közvélemény volt (már régóta nincs!), amit a lapok iro66