Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 9. szám - Borsodi L. László: A dialógusként felfogott, érdekmentes hagyomány elmozdulásai: Baka István Szaturnusz gyermekei című versciklusáról
és az egyetemes törvényszerűségek között dialogizál (...) többszörös áttétellel működő kép- és történetsoraival. "57 A versben ugyanakkor már nemcsak a képek apokaliptikus jellege, a cím töredékre való utalása, hanem a rímek hiánya is jelzi a pusztulás mindenhatóságát, hiszen a korábbi apokaliptikus látomásversekhez képest hiányzó rímek azt mutatják, hogy a lírai én egyetlen menedékére, a költői nyelvre, a teljesség megtapasztalásának a reményét felfelvillantó alkotásra (mint folyamatra és produktumra) is kiterjed a pusztulás.58 A pusztulás rettenetét hivatott új horizontba helyezni, de nem megszüntetni a Fém hőmérőtokban visszatérő gyermeki perspektíva, amely a vershez kapcsolt magyarázat alapján a költemény intertextuális értelmezését kívánja meg. A vers végén olvasható jegyzet Kormos István Szegény Yorickjára utal, autotextuálisan pedig Yorick monológjaira59, tehát ez a vers is az alkotás, a költőszerep lehetőségeit körvonalazó szövegvilágként válik értelmezhetővé. Az első három szakasz antropomorf tája - Kormos anekdotájának motívumait mozgósítva - a teremtés allegóriája. A Kormos-szövegben az út közepén üldögélő, mondókákat gajdoló kisfiú a mondás és a fém hőmérőtokba való töltögetés rituáléjának misztikus mozzanata révén teremt (talán az ő hatására „ugrándoznak a ház előtt a tehenek"), megidézve a porba írogató Krisztust60, akinek írói tevékenysége szintén titokzatos, mert egyszer írt, akkor is a porba, és nem tudni, mit. Csak azt tudni, hogy megbocsátott a bűnös asszonynak, de hogy van-e összefüggés az írás és a megbocsátás között, titok (Jn 8, 1-9.). A „Ki jár", „ki tüdőzi le", „ki gyűri" stb. kérdő névmással kezdődő mondatok egyrészt arra kérdeznek rá, hogy ki teremt, miért, hogyan, másrészt a teremtés misztikus voltára mutatnak rá, ugyanakkor a Kormos-szöveghez, és ezen keresztül az Újszövetséghez köthető intertextuális utalások Krisztus arcát montírozzák a tájba, nem látható, pontosan nem rögzíthető jelenléte vagy éppen hiánya ellenére ott érezhető, sejthető. A folytatásban ebbe a Krisztus-arcba mint költőszerep beleolvad Kormos István, Baka István portréja, általában a költő arca, hiszen szinte a vers szimmetriatengelyében a következő olvasható: „Homokba tottyant kétéves kölyök // ő az kinek hiánya ujjaink / közül pereg ki mégse fogy soha / ki az időt mint EKG-papírt / vers-szívritmusgörbékkel teleírta". Választ ad az első három szakasz kérdéseire: ahogyan a lét Istent, úgy a műalkotás az alkotót (Krisztust, Kormost, utóbb Bakát, általában az Alkotót) hiányként őrzi meg. A veszteség - amelyet a vers létrehoz, és amelyről hírt ad - nemcsak létkérdés, hanem nyelvfilozófiai dilemma: az alkotó nem férhet hozzá a nyelv révén a végső jelentéshez, az alkotás értelméhez, hiszen ő is íratik a nyelv által, ennek ellenére, még ha a veszteségről beszél is, a „vers-szívritmusgörbékkel" teleírt vers-idő az élhető lét, hiszen minden, ami megszűnik, az a versben időtlenedik. Nem véletlen, hogy a költemény második részében visszatér a táj és Krisztus alakja, „Krisztus »magárahagyott«-ságába vetíti ki a vers az emberi magárahagyottság szorongató érzését"61, amely a (mindenkori) költőé, emberé is: „kerülgetik az ártatlant a marhák / ki fémtokjába hűvös égi ujjba / kapaszkodva oly magárahagyott". A Krisztus-kép, tehát a Kormos-arc előtti hódolat azonban nem csupán a szeretetvallás kifejeződése,62 hanem annak elismer(tet) ése (tehát kanonizációs gesztus) is, hogy Baka költészete részévé válhatott az állandó újraértelmezésként elgondolt költői hagyománynak, amely a végletekig csiszolt poétikai nyelv által szólaltatja meg a veszteségtudatot és a teljességre való vágyakozást. 57 Bombitz Attila: Egy Testamentum részei, 60. 58 Vö. Nagy Gábor: „...legyek versedben asszonánc", 121. 59 Vö. i. m. 62. 60 A vers Krisztus-reminiszcenciájáról 1. i. m. 62-63. 61 I. m. 63. 62 Vö. uo. 59
