Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 9. szám - Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor

lehallgatóközpontja. Szóval a Zsoldos Árpi-féle esti kiáltás („Kisváros, a levegőt elzárni") óta nagyot változott a világ. A kiállított munkák közt sok az ismerős, hiszen Nagy Albert Picassójától Tóth Laci új irányt jelző méretes festményéig, Cseh Guszti és Baász Imre grafikáiig számos emlékezetes alkotás sorakozott a tágassá tett térben, a személyes érintettség pedig, a régi barátságok s a Korunk Galéria révén (amely 1973-mal indult), letagadhatatlan. Ha történetesen én rendezem ezt a gyűjteményes bemutatkozást, (részben) valószínűleg másként válogatok, az összkép azonban meggyőző, a népes közönség pedig kifejezetten biztató volt.

Borzont más világ. Az irodalomé most, két-három napig, velünk, öregekkel (szörnyű ezt leírni!) és a fiatalokkal. Mindkét, mind a három (középső) nemzedékből akadnak, akik inkább a hidegben fogyasztják kitartóan az italt (és a saját programjukat is lekésik), a többség viszont, hellyel-közzel, valóban a szellem napvilágánál próbál jelen lenni. Hol van az író hazája? - kérdezik és várják a választ az Erdélyből határokon túlra távozott szerzőktől a szervezők, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, Lövétei Lázár László és társai. A válaszok sokfélék. Láng Guszti most nem ismétli meg híressé vált mondását, hogy Csonka-Magyarországon csonka magyarok élnek, szövege azonban ezúttal is higgadt, irodalomtörténetileg végiggondolt. Hajdú Farkas-Zoltán Heidelbergből jőve (szülővárosát, Csíkszeredát és a Bookart Kiadót változatlanul a magáénak tudva) azt vélelmezi, hogy az írónak nincs hazája. A meghívott Szőcs Géza véleményét nem hallhatjuk, ő ugyanis az utolsó pillanatban, a keleti nyitás szellemében, éppen Kirgizisztánba utazott, állítólag.

Székelyudvarhelyen ez nem probléma, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány idei kitüntetettjei, a hetven- és nyolcvanévesek vállalják Erdélyt. Köztük van Farkas Árpi, végre hosszabban beszélgetünk, fehérasztalnál. Pomogáts Béla egyenesen azt nyilatkozta Lőrincz Gyurkának, hogy Erdély az ő hazája is. Nem csupán a nyilatkozatok szintjén - ezt tudjuk, folyamatosan megtapasztaljuk.

És Hévíz? Csokonaival - meg most újra velünk, erdélyiekkel is (Gálfalvi Gyurkával képviseljük Kolozsvárt és Marosvásárhelyt). Én ráadásul épp a Fehér kakas, vörösbor című előadás megtartására kérettem fel, az egyébként családtémára meghirdetett Csokonai-napokon. Igazuk van a meghívóknak, utóvégre a családról - és a nagy családról, a barátokkal a közösség(ek)ről - beszélek.

Ha pedig Hévíz, 2014, s a program része a megújult Hévíz című folyóirat is, ráadásul Borzont után vagyok a tóparton: gondolom, itt a helye egy húsz évvel korábbi előzménynek, amelynek nemrég kezembe került dokumentumát évfordulós ajándékként küldtem el a történész Tar Ferencnek, illetve a főszerkesztő Szálinger Balázsnak. A neves szerzőket is mozgósítani tudó, külső formájában vonzóvá vált Hévíz idei 4-5. számából másolhatom át ide a Major-Zala Lajoshoz fűződő történetet. (De hogy ne feledjem: első, még a Csokonai Társaság előtti időkre rögzíthető hévízi, a Hunyadi János utca 9.-be, Lajosék házába vezető autózásunkon ugyanaz volt a sofőrünk - Szigligetről átrándulva -, mint a 2014. októberi udvarhelyi utazás alkalmával: Pomogáts Béla.)

Akkor hát a jól dolgozó Szekuritáténak köszönhetően az „ajándék", amely Hévízt a svájci Pensier-val (Fribourggal tulajdonképpen) köti össze, a múlt század negyvenes éveinek végén disszidált, de már hazalátogató költőt magyar barátaival (sokak közt velem is). Korai-kései válasz a kérdésre: Hol van az író hazája?

46