Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 9. szám - Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor

Innen akár levezethetném a második „kiosztást". És ez megtisztelőbb, mint volt ama első, az alkalmi színikritikusi. (Ha ma jönne ilyen megajánlás a Bocsárdi László vezette, Tamási Áron nevét felvett magyar társulat munkájának rendszeres követésére, valószínűleg szívesen vállalnám, mármint lélekben - csak ne kellene utazni érte.) A képzőművészet területére való ki/átrándulásoknak hosszú sorát kellene most kiegészítőleg magyaráznom - ebben az 1973-ban útjára indított Korunk Galéria biztosan szerepet játszott -, a jelen sepsiszentgyörgyi keretben azonban nem tehetem. Az EMUK és az előzmények ugyanis jóval hosszabb történet - remélem, egy ideig még az is marad: a Székely Nemzeti Múzeum épületében körvonalazódó álom, az Erdélyi Művészeti Központ, kuratóriumi megbeszéléseink, a helybeli hivatalosságok (a város, illetve Kovászna megye) aktív jelenléte 2014 őszéig vezetnek. Most csupán ennyit: Sepsiszentgyörgy kiérdemelte, kiérdemli a bizalmat. Már nem kell elkiáltanunk: - Kisváros, este van, a levegőt elzárni; ami ma történik itt, a Zsoldos Árpádtól és a tragikus véget ért színésztárs Visky Árpádtól, de még inkább az erdélyi magyar képzőművészeti életbe új szellemet hozó Baász Imrétől vezethető át az intézményteremtésig.

Az utódok, részben a tanítványok (a galériavezetésben) kinyit(hat)ják, tágra nyithatják a ablakokat.

A jó levegőre mindenütt, Erdélyben is vágynak az emberek.

Nagyvárad (két) évadja

Egymással közvetlenül össze nem hozható, a közösségi, Erdély- (és Partium-) történetben meg az én életemben elkülönítendő „évadokról" van szó, amelyeknek dokumentumait elő lehetne keresni - a másodiknak a tapasztalatai önálló emlékezést, akár tanulmányt igényelnének. Ismételten a színházról, illetve az újságíróképzésről van szó.

Be kell vallanom, elég sokáig a kedélyes felületesség képzete társult tudatomban Nagyvárad nevéhez. Nem Ady ifjúsága és a Holnap, hanem egy-két-három, Váradról érkezett egyetemi kolléganőm ismeretében. Aztán Ady Endre publicisztikájának alaposabb tanulmányozása s egy Holnap-évfordulón a nagyváradi színházba történt meghívásom, ünnepi előadásra készülésem adott alkalmat, hogy felülbíráljam a városhoz kapcsolt előítéletemet. (Én voltam a magyar szónok, a művelt esztéta, Radu Enescu, szintén kolozsvári írószövetségi meghívottként, beszélt románul.)

„Évaddá" először az 1973/74-es színházi előadások okán állt össze bennem Nagyvárad. Erre ugyancsak A megtalált színház kötet emlékeztet, egész pontosan a Nagyvárad évadja című eszmefuttatás, eredetileg bizonyára az Htunknak írtam. Négy bemutatót emeltem ki játékrendjükből, korántsem egyszínűeket, hiszen a (kelet)német Ulrich Plenzdorf darabja (Az ifjú W. újabb szenvedései) zenés történetként került színre, Arthur Miller Az alkuja mai társadalmi dráma, bekerült a műsortervükbe magyar kortárs szerző történelmi parabolája (Maróti Lajos: Az utolsó utáni éjszaka), és előadták Az ember tragédiáját, színpadi oratórium formájában. A maga módján mind a négy előadást átlag fölötti művészi teljesítménynek láttam, az érdekes azonban, hogy közülük kettőre negyven év múltán is emlékszem - és mind a

39