Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 9. szám - Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor

jegyzetet írt valamelyik vajdasági lapba Nagy Albert festményéről. Ugyanis a békésebb, de akár vitázó beszélgetések többsége, a vitapartnerek különböző összetételében, évtizedek során e kép alatt zajlott.

Másnap valamennyien Farkaslakán voltunk, ünnepeltük Tamási Áront.

Szatmár (fiatal) színháza

A fiatal szatmári színészeket és első rendezőjüket, Harag Györgyöt akkor ismertem meg, amikor már beléptek „középkorukba", a máig (szakmai körökben) élő legenda azonban még elevenen hatott, hiszen ott játszott - több éven át igazgatta is az intézményt - Csíky András; ezt tette az ősidőkben református kollégiumi diák (mikor én első gimnazista, ő nyolcadikos volt), a nekem tehát iskolatárs Ács Alajos. Még többeket kellene sorolnom a kolozsvári Művészeti Intézet odaszerződött, híres évfolyamából. Székelyek és nem székelyek, belső-erdélyiek, talán (bizonyára) partiumiak - hogy a Bánságból jöttek is, azt nem ellenőriztem. Szóval igazi, mai értelemben használatos erdélyi (összerdélyi) színház, Elekes Emmával, Köllő Bérivel, Kovács Ferenccel, később Paulovics Lászlóval - a színészek mellett irodalmi titkárral, rendezővel, díszlettervezővel. 1960-tól a társulat fontos tagja Boér Ferenc. Többen közülük barátaim. Amikor Kolozsvárról Szatmárnémetibe mentem, bemutatókra, dönthettem, Paulovics Laciéknál vagy Boér Feriéknél szállók meg, kinek a pálinkáját kóstolom meg, kinél részesülök az alkalomra, a vendégek számára beszerzett krémesből. De legfőképpen jó előadásokból, éjszakába nyúló beszélgetésekből. Ahol szerzők is jelen vannak, például a házi drámaírónak vállalt Kocsis István. És persze a vele rendezőként debütáló Gyöngyösi Gábor, akit még bolyaista, történészhallgató és fakultási diákszövetségi elnök korából ismertem.

Emlékezetfrissítőnek lapozok bele A megtalált színház című kötetembe (Dacia Könyvkiadó, 1976), és a lelkes, a szerző meg a színészek mellett kiálló Kocsisbemutatók kritikája mellett (Bolyai János estéje, Megszámláltatok fák, Magellán) rátalálok a már elfelejtett, pedig ma is meggondolkodtató szatmári összefoglalásomra (A legenda széf/oszlása), a hetvenes évek közepéről. (Most, utólag, érdekesnek tartom, hogy amikor a Harag György nevét felvett társulat egyik kerek évfordulóját ünnepelte, a mai vezetők elfelejtettek meghívni az eseményre, legalábbis csak nézőnek- hallgatónak láttak volna szívesen. Igaz, az én „szatmári évadjaim" rég lejártak, kapcsolataink máshová költöztek: Kolozsvárra, Budapestre, Szentendrére, az átszerződött, átköltözött barátokkal együtt.) Két mondat erejéig a színháztörténetinek szánt elemzésből átmásolok egy idézetet, a „Fehér kakasba"-ba, abból a részből, amelyben a nosztalgia meszesgödréből esedékes kilábalást elemzem: „Számunkra a téma nyilván a maga konkrétumában, kortársi színháztörténetünk szempontjából fontos, de általánosabb jelentése, művészetszociológiái, színház-szociológiai érdekessége is van. Ritka ugyanis az ilyen alkalom, hogy egy, lényegében huszonkét éven át együtt maradt, annak idején homogénnek látszó színházi társulat fejlődését kísérhessük figyelemmel, az egyéni és közösségi érdekek viszonyának módosulásait, a változatlan környezet hatását a művészi koncepcióra és művészi teljesítményre, az egymás közötti kapcsolatokra." Az említett, emlékezetesekként megmaradt szatmári előadások, a Nézz vissza haraggal (Osborne), az Elveszett paradicsom (Sarkadi Imre), a Bolyai János estéje (a Kocsis-monodrámát

37