Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 9. szám - Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor

elszalasztásáért egyértelműen magamat hibáztatom: nagybátyámék utcájában, a Kékgolyó vendéglőjében ebédeltem (ez is még '62?), Tamási Áron tőlem a második-harmadik asztalnál ült, egymagában, mintha unatkozna. Megvolt bennem a késztetés, hogy odamenjek, megszólítsam, de visszafogtam magam. Nem illik tolakodni. Mit mondtam volna neki? Hogy majd egyszer az ő életművéhez (is) kapcsolódva írom meg doktori értekezésemet, líra és novella összefüggéséről, A sólyom-elmélettől a Tamási-modellig alcím alatt? Vagy tanáromat, a már halott Szabédi Lászlót idéztem volna emlékezetébe, akivel ismerték egymást, és aki az egyik legjobb elemzést írta a Tamási-novellákról?

De hol jön be a képbe Berci, Nagy Albert? Ok Szabédi révén ismerhették volna egymást, ám ez inkább a negyvenes évek második felétől lett volna lehetséges, amikor Tamási Áron már budapesti lakos lett, Nagy Albert pedig előbb élt Pesten. És különben sem tudok Tamási erős vonzódásáról a képzőművészethez - bár a zsögödi festővel, Nagy Imrével baráti kapcsolatban állt. így aztán csak feltételezhetem, mit szólt volna Nagy Albert Fehér kakasához. A hétköznapok, a küzdelem, a kiáltás, a fel-nem-adás képi megszemélyesítéséhez.

És a vörösborhoz? Mert most már ideje, hogy a Fehér kakas és a vörösbor összejöjjön az olvasó számára is, úgy, ahogy ez a Mikes Kelemen 15. földszintjén megtörtént, 1972 szeptemberében. Sem Tamási Áron, sem Nagy Albert nem volt (nem is lehetett) jelen, pedig tulajdonképp köztünk voltak a baráti társaságban, a messziről érkezettek között. Történt ugyanis, hogy Tamási születésének 75. évfordulóján nagy ünnepség készült a szülőfaluban, Farkaslakán, a Szervátiuszok, apa és fia, Jenő bácsi és Tibor kőbe faragott emlékművének felavatásával. Barátaink közül többen is ideutaztak Erdélybe, az avatás előtti este népes társaság gyűlt össze nálunk, „népiek" és „urbánusok" - ez már így szokott lenni, mi nem osztottuk két részre sem az irodalmat, sem a barátságot. Bori Imre a feleségével Újvidékről, azaz a modernség, a neoavantgárd városából érkezett, Kiss Feri pedig a tizennyolc éves fiával (jeles népzenész lett). Feri az ellenzékinek számító, küzdelmét a pesti hivatalossággal folytató népiek amolyan vezérének számított. A frontvonalak a népi és urbánus tábor közt nem számítottak éppen átjárhatatlanoknak, hiszen Kiss Ferenc Szabadkáról érkezve igazi budapestivé vált Kosztolányiról írt monográfiát, Bori Imre pedig felkutatta a vajdasági (bácskai) néphagyományt, ő is írt könyvet Kosztolányi Dezsőről meg Móricz Zsigmond prózájáról. Persze Bori joggal lehetett büszke a magyar avantgárdot (újra)értelmező tanulmányaira. (1970-ben, Újvidéken így dedikálta A szecessziótól a dadáig című kötetét: „Kántor Lajoséknak szeretettel és avantgárd lelkesedéssel".)

Egy darabig békésen folyt a pálinkázás a fehérasztal mellett, vacsora, borozgatás nyilván, valószínűleg a másnapi utazás, Farkaslaka is napirendre került; Bori Imre azonban egyszerre rátért Kiss Ferinek a Kortársban megjelent vitacikkére - és akkor elszabadultak az indulatok. Imre támadott, Feri védekezett, magyarázkodott - utóvégre becsülték egymást; Boriné, Marcsa igyekezett csitítani a férjét, Ferit pedig mind jobban zavarta, hogy a fia előtt zajlik a veszekedés. Felborította poharát, az először használt fehér damasztabroszra kifolyt a vörösbor.

Arra már nem emlékszem, hogy a vendégek közül ki aludt aztán a másik szobában, a Fehér kakas alatti díványon. Viszont állítom, hogy Bori Imre szépséges

36