Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 9. szám - Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor
róla, hogy valaki feljelentést írt az odalátogatóról. Ha még élne, megkérdezhetném a művház hajdani igazgatóját, a jó emlékű Finta Bélát. De talán egy-két túlélőt is: hogyan is volt? Albert Dáviddal találkozva 2014 októberében Udvarhely főterén, jó volt felidézni a közös emléket. Áron, Berci - és a vörösbor Szép Udvarhely és Kincses Kolozsvár. Székelyföld és Belső-Erdély. Hány szálon vannak összevarrva? Csak a magam dolgai közt kutakodva, erről könyvet írhatnék. (írhattam volna, ha a gondolat korábban megfogamzik.) Itt van mindjárt Áron és Berci. Hivatalosan, irodalom- és művészettörténetileg, illendően: Tamási Áron és Nagy Albert. Hogy merre és milyen céllal kalandoztak a nagyvilágban (budapesti éveik előtt és után: Amerikában vagy Olaszországban), az külön történet, és aligha független a két város - egyébként nagyon különböző - 20. századi történetétől. Egy-egy villanás a különbözőségből. Az egyik kép közeledik a százéves múlthoz: Tamási Áron villantotta fel a kolozsvári utcáról, Czímeresek (1931) című regényében. Két fiatal orvos sétál a klinika előtt, két román parasztember megy el mellettük.- Hány óra van, uram? - szólalt meg románul az egyik falusi.- Hat óra - felelt az erdélyi fiú. - Hát maga nem tud magyarul?- Tudunk, hogyne tudnánk - mondta a román.- S akkor mért nem beszél úgy?- Eleget beszéltünk már magyarul, uram. Ezután immár a magunk nyelvén szeretnénk élni, ha lehetne - szólt komolyan, és továbbment a járdán. A jelenetet Fellegek a város felett címmel a budapesti Nemzeti Tankönyvkiadó által megjelentetett kis könyvemből (2004) másolom át ezekre a lapokra. Társíthatok hozzá egy állítólag székelyudvarhelyi anekdotikus epizódot. Fiatal szülők sétálnak városuk főterén, négy-ötéves kislányukkal. Előttük gyerekkocsit tol egy másik pár, csitítják a maguk kicsinyét. A mögöttük menő kislány csodálkozva szól a szüleihez: - Milyen kicsi, és már román... Természetesen nem fogom átugrani az évtizedeket, egyenlőségjelet pedig éppenséggel nem tehetek (szerencsére) a két gyorsfénykép közé, hiszen a 2011-es népszámlálási adatok szerint Székelyudvarhely ma is a legnagyobb százalékban magyar lakosú erdélyi város, 94,8% (pontosabban: két százalékkal lemaradva Székelykeresztúr mögött), miközben Kolozsvárt már csak 16 százaléknyi magyarral jegyzik - noha abszolút számokban mi, megmaradt kolozsvári magyarok, Marosvásárhely mögött és Nagyvárad előtt a közel 50 000-rel (49 375) másodikak vagyunk a listán. Szomorú ezüstérem, a fiatal Tamási Áron által megélt itteni helyzethez viszonyítva. Vissza Tamásihoz, akit nekem persze nincs jogom „áronozni". Valahol már megírtam a három elszalasztott személyes találkozás lehetőségét, az elsőt 1956 őszén, amikor a Marianum hajdani épületében találkozott velünk, bolyais bölcsészekkel (ott voltam az erkélyen); a második alkalom 1962-ben, Budapesten, az írószövetségi kongresszuson lett volna, de ő a szünetben távozott, így Illyés Gyula már nem vihetett el hozzá (mint tette Veres Péterrel, Szabó Pállal). A harmadik lehetőség 35
