Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 9. szám - Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor

olvasótalálkozói útjainkon, például a Ferenczi-féle híres bárányflekkenben. László Béla vitt el a humorista Tomcsa Sándor lakásába. Nagy sikert nem arattunk nála, hatalmas füstfelhőben preferanszparti zajlott elkötelezett udvarhelyi zsukásokkal, érthetően nem hagyták magukat megzavarni, legfeljebb Tomcsa nézett föl a szemüvege mögül, és kellő iróniával eresztette ki e szavakat, cigarettája mellől, nekem címezve a kérdést: - Ja, a szerkesztő? (Később gondolkodtam el rajta, hogy vajon igaza van-e Bajor Andornak, amikor Tomcsa Sándort mint igen jelentős prózaírót és színjátékszerzőt igyekezett elfogadtatni az irodalmi közvéleménnyel.) A másik székelyudvarhelyi híres emberhez emlékezetem szerint Balogh Edgárral jutottam el; Tompa Lászlót öreg és mogorva, keveset szóló költőként ismertem meg (újságírómúltjából nem sokat árult el) - verseit persze, legalábbis a Magányos fenyőt és a Lófürösztést még egyetemi tananyagként számon tartottam. (Bár a két világháború közti erdélyi irodalmat nekünk előadó Sőni Pál nemigen emelt ki, pozitívan, ilyen transzszilván elkötelezettségű „irományokat".) ...„Szorítsad, Imre!", „Ne hagyd magad, Áron!"

A székely anyavárosi, régi emlékek kiegészülnek az anyaszékhez tartozó, egyik fiúszéknek nevet adó Székelykeresztúr 1960-as felkeresésével. (Nehogy valaki csúfolódásnak vegye, a fogalomhasználatot ellenőrzőm a Kós-Filep-féle kézikönyvben, A magyar nép táji-történeti tagolódása címűben.) Előfizetés-gyűjtő útból lett a riportút, Korunk-beli, ráadásul a címével címlapra rákerült első riportom (viszonylagos) sikerével. „Akik most döntenek pályájukról": így hoztam hírt a keresztúri középiskolából, tehetséges diákokról és jó tanárokról, köztük a magyar irodalmat tanító Farkas Jenő tanár úrról. A szerény kisvárosi, még erdélyi viszonylatban is inkább falusi külső, az ehhez igazodó szálloda már az ismerkedés óráiban eltörpült az iskola szellemiségéhez mérten; a népdalgyűjtő unitárius püspök, Kriza János és a prózaíró Szabó Gyula utódai, azt gondolom, azóta is jól vizsgáznak.

És ez mondható el a kisebb vagy egészen kicsi falvakban látottakról-hallot- takról. Egyszer jártam Nagy galambfalván, Kányádi Sándorral. Édesapját ment meglátogatni. Sándor mellett én is szóhoz jutottam (ritka szerencse!), és az a rövid idő Galambfalván meggyőzött arról, honnan hozta a tehetségét a fiú. Később is emlegettem, kötekedve, Sándornak: - Az igazi tehetség az édesapád. - Az ifjabb Kányádi ebben nem mert ellentmondani.

Eljutottam, Lőrincz Gyurkáék révén, az elhanyagolt mellékúton elérhető Kiruly- fürdőbe; nem fürdeni (bár az is összejött), hanem az Ildi apjának birtokára. Birtokot mondok, bár nem tudom, mekkora is volt, de arra emlékszem, hogy a kertjük végében csörgedező patakra az öreg „villanytelepet" szerkesztett magának. Gyurkát ott tanítottuk - lámpafénynél? - preferanszozni. (Ehhez a kitérőhöz tartozik még egy mellékág, a nagyszüleimnek köszönhetően a Mikes Kelemen 15.-ben kitűnő állapotban megőrzött Pallas lexikon újabb dicsérete, a 16., illetve a 10. kötet - Kacs- Közellátás - alapján. Kiruly neve ugyanis nem jutott eszembe, elkezdtem keresni térképeken, majd a biztosnak vélt „K" szerint a Földrajzi nevek etimológiai szótárában, ez segíteni szokott, most viszont nem jött be. Hát ott a jó öreg Pallas. Udvarhely vármegye térképe. Természetesen rajta van, nagyon apró betűvel ugyan, de kivehető: Kiruly-fürdő. Keressük akkor a szövegoldalon, a „K"-nál. Ott van, az 575. lapon - igaz, átirányít: Kiruly, fürdő, 1. Kérulj. És akkor Kérulj - 475. lap: „Lövéte

33