Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 9. szám - Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor

ajtót, nem tudtam kilépni, méter magasságban folyóiratok és könyvek halmaza zárta el az utat. Hatalmas por. A fiúk kezdték a romeltakarítást, aztán már én is szóhoz, pontosabban térhez jutottam. A folyosó félig megtelt a hirtelen halomba rakott írott kultúrával.

Miután számba vettem, hogy mind élünk, épek vagyunk, csupán a falba negyven éve beépített polcok zuhantak le, kitűnő alkalom nyílt a pozitív életszemlélet ismétlésére. Valóban, milyen szörnyű lehet egy földrengést vagy árvizet meg- (és túljélni, ha a családi könyvállomány (lehet, már húszezer kötet) ilyen kicsi része is ekkora veszélyt okozhat. Órák, de inkább napok múltán már azon gondolkodhatom, hogy kezemre játszottak (ha nem a fejemre) a váratlanul szemem elé került lappéldányok. Mindenekelőtt a Új Tükör képes hetilap 1981 és 1987 közti évfolyamai.

És itt jön be a képbe, az emlékezetbe egy igazi égzengés, égszakadás. Arra ugyan nem emlékeztem, hogy a budapesti Új írás-, a kecskeméti Forrás- és a pécsi Jelenkorgyűjteményem meg az előfizetésre érkezett régi Irodalomtörténeti Közlemények számai mellett ide suvasztottam a Tükröket is, a különleges alkalom azonban felidézte a hátteret, el egészen az ötvenes évek közepéig-végéig. Az 1956-os forradalomig, az igazi ellenforradalmi, 1957-től már kemény megtorlásig. És itt bekapcsolható személyes históriámba az irodalomtörténet-írás. Egészen fiatal, elsőéves Korunk- szerkesztő voltam, amikor Balogh Edgár kezembe adta, rám bízta egy számomra ismeretlen szerző, Fekete Sándor tanulmányát, a külsejére szerény kötet, a Petőfi, a segédszerkesztő ismertetését a folyóiratban. Frissiben kaptuk meg a könyvet, ha jól emlékszem, az Irodalomtörténeti Intézettől, Budapestről. Korábban ugyan nem tartozott kutatási témámba Petőfi, a feladatot azonban természetesen elvállaltam, a szerző eredeti filológiai érvelése kifejezetten tetszett, megírtam az elismerő kritikát. Gyanútlanok voltunk, Edgár is, én különösképpen, nem sejtettem, hogy a nálam épp tíz évvel idősebb, korábban a Szabad Nép rovatvezetője és szerkesztőbizottsági tagja mibe keveredett. 1958-ban Hungaricus álnéven röpiratot készített „a felkelés okairól és tanulságairól", amiért - azonosítva az álnevet a személlyel - Fekete Sándort kilencévi börtönre ítélték, 1963-ban szabadult amnesztiával. És amikor viszonylag szabad emberré vált, megkereste azt, aki az ő börtönévei alatt cikket mert írni a könyvéről - ráadásul a nagy múltú Korunkban. így talált meg engem.

A mi kis házi égszakadásunk ezt a történetet hozta elő, nem utolsósorban pedig a számomra szerencsés és megtisztelő folytatást - szerencsére ugyanis a romániai cenzúra nem vette észre a botrányos „ellenforradalmi" cselekedetet, mármint a szerkesztőségünkét. így aztán nem lett akadálya, hogy rehabilitálása után, mikor az Új Tükör szerkesztője, főszerkesztő-helyettese, 1986-tól főszerkesztője lett, Fekete a lap külső munkatársai közé fogadjon.

Együttműködésünk kezdetére nem emlékszem, most csak a nyakamba szakadt, vagyis másodszor megúszott Fekete Sándor-kapcsolat, az 1981 januárjától követni tudott közléseim apropóján gondolkodom el a szerencse útjain. És persze nosztalgiázom. Keresve a poros példányokban saját írásaimat, és egy korszak magyar művelődéstörténetének ma már kétségtelenül izgalmas, természetesen nem az én szövegeim okán figyelemre méltó lenyomatát. Minthogy a romeltakarítást is el kell kezdenem, a lapozással párhuzamosan a kukába kerülő polci maradék ezután már nem áll rendelkezésemre; bármennyire sajnálom, be kell látnom, hogy muszáj

23