Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Nyerges Gábor Ádám: Honnan jönnek még költők?
Nyerges Gábor Adám Honnan jönnek még költők? Sokat töprengtem, mivel is járulhatnék hozzá egy írók írókról tematikájú lapszámhoz. Az azonban egy pillanatig sem volt kétséges, hogy kivel kapcsolatban. Orbán Ottót, bár személyesen sosem ismerhettem, művein keresztül egyaránt tekintem (persze, naná, hogy egyoldalúan) barátomnak, egyben mesteremnek is. * Rejtett tinédzserkönnyeket szipogó, hamvas kis amatőr költőként sokáig nem értettem, mi baj is lehetne a verseimmel. Akkori, Goethétől Adyig igen sokfelől, emésztetlenül rám szakadt költői hatásokból gyúrt eszményem szerint - szépek voltak, pátoszosak, veretesek. Úgy jól bennük van, gondoltam akkortájt, hogy a csuda mindenit, miért nem szeretnek épp a lányok, miért nincs több barátom, ejha, de cudar is az élet, még leckét is kell írni. Piha. Persze, mindezek korántsem így, hanem a költészet, pardon: „A Költészet", a nagybetűs és magas zsírtartalmú, nehezen emészthető, kizárólag suttogva, remegő ajkakkal kiejthető fogalom nyelvén. Egyszóval, akkori verseimben alacsonyan szálltak a röpködő lelkek, szívek, sóhajok, halálok, mindenek és semmik (eleinte, talán a túlzott Ady-hatás okán, mint minden valamirevaló dilettáns kamasznál, persze nálam is csupa nagy kezdőbetűkkel). Volt ott minden, halál jeges érintése, magányosan reszkető kis lelkemet betakaró, nagy, sötét, végtelen égbolt, egyszóval tényleg minden, mint a búcsúban. Aztán jött Orbán Ottó. Úgy festhettem, míg olvastam (persze, mint legfontosabb olvasmányélményeimet, először csak suttyomban, egymagámban), mint egy komplett elmebeteg. Félsoronként változott, hogy épp röhögni vagy sírni kényszerítettek a versek, melyekhez foghatót se láttam még korábban. Tehát a kortárs (pfúj, köptem nagyot lelkiekben ekkortájt, ha csak meghallottam is a szót) nem pusztán az, amit x lap nagy ritkán, persze még igencsak éretlen fejjel egyszer-egyszer fellapozott hasábjain láttam, nevezetesen, hogy különböző elmeháborodottak írnak mindenféle lilaködös értelmetlenségeket. A kortárs vers (mint olyan), gondoltam akkoriban, nagyjából úgy készülhet, mint amikor valaki kihányja a betűtésztát. És lám, nem sok idő elteltével találtam magamnak egy kortárs költőt. Aztán még sokat, nagyon sokat, máig igyekszem minél többet. De ez az egy mégiscsak más volt. Csinált valamit velem, így lelki tekintetben. Belemászott a verseimbe. Megszólaltatott egy hangot a fejemben, egy olyan hangot, ami persze mindig is 175
