Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Nyerges Gábor Ádám: Honnan jönnek még költők?

ott volt, mégis, a bensőmben 0-tól 24 óráig egyfolytában vértoluló, bősz szenvedőgépezet rendre, mindig elnyomta ilyen-olyan és amolyan fájdalmas hörgésé- vel, bánatos bömbölésével. Emlékszem, tizenhét lehetek talán, picivel talán már túl is vagyok az autentikus kamaszdilettáns koron. Rézsűt fekszem az ágyon, hason, a fejem és a lábam egyik-másik oldalon lelóg. A földön kis könyvszerű füzetke. A SZENT KÖNYV, így tekintettem rá, természetesen csupa nagybetűvel. Halhatatlan remekműveim tára - titkos meggyőződésem szerint. Szóval fekszem, ágyon, keresztben, előttem a zsenialitásomat majdan bizonyító örök érvényű remekműveim. Épp egyik örökbecsű, rettentő sorom olvasom ezredszer is újra, öblös sóhajokat felrepesztve költői kebelemből, mikor megszólal ez az Orbán felszabadította, pofátlanul pimasz kis belső hang: „és ugyan ki nem szarja le?". Ezúttal kivételesen nem a trágár stíl a lényeg (bár az azért máig szívemhez közel álló dolog), hanem maga a kérdésfeltevés. Hogy ez a - főleg saját versek olvastán - mindmáig rendre föltett kérdésem, ez a (bár odáig inkább még csak afféle kámzsás sejtelemként) már egy ideje a szenvelgéssel együtt bennem lévő, logikus reakció, a rajtam kívül is van világ-tapasztala talán ugyanúgy a, hogy is mondjam, lírai tapasztalat része. Nem pusztán flegma kötözködés, ami illetlenül összekoszolná szép és magasztos soraimat. Fogtam is hát, és e szárnyas szavakat („ki nem szarja le") szépen bele is írtam a versbe. A szöveg, bár még mindig erősen gyengus, de már eggyel versszerűbb képződmény lett. Mintha elkezdett volna szólni valamiről. Orbán Ottó ugyanis titokban, észrevétlenül mintha elkezdett volna valami költőfélét csinálni belőlem.

Mindezt persze sosem köszönhettem meg neki, csak posztumusz, igaz, úgy is mindig esetlenül. Afféle, jelenleg épp kvázi „tanuló vezető" szerű státusban lévő, még igencsak tejfölösszájú irodalomtörténész-tanoncként azóta is azt keresem- kutatom, hogy nála vajon mikor, hogyan és milyen hatásokkal (de már a kezdetektől fogva úgy tűnik, hogy egész pályáját érdemben befolyásolva és alakítva) játszódhattak le hasonló folyamatok. Vagy, ahogy ennél jóval frappánsabban ő maga összefoglalta a lényegi kérdést egyik kiváló esszékötete címében: Honnan jön a költő? Most, évekkel később, mikor mint írót kértek vallani egy másik íróról (továbbra is rendre belepirulva, hogy - hála neki - része lehetek egyáltalán egy ilyen nyelvtani szerkezetnek), arra vállalkoznék, hogy az ő költői pályájának egyik ilyen - vélt - meghatározó, döntő momentumáról írjak.

„Nélkülük nem vers a vers"

Orbán Ottó Zöld ország című versének körüljárási kísérlete

1. „A mocsári iszapban megbújó szörny"

Orbán Ottó Zöld ország című versének központi témája a fiatalság. A verset - a lírai én múltviszonya, emlékezésmódja és beszédmódjának érzelmi alaphelyzete miatt - nosztalgiaversnek tekintem. (Erre többek közt a sor eleji ismétlődések, a <milyen> szó adott - ez esetben nosztalgikus felkiáltások mondatkezdeteként funkcionál, a <micsoda>-hoz hasonlóan - helyzetben történő előfordulásának

176