Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Ayhan Gökhan: Császár Istvánról

írásaiban ott fityeg a kor minden ízében és ízléstelenségében magyar hangulata - a legegyszerűbb történetből frappáns elbeszélést kanyarító Császár két ajtó felől szellőzteti meg jól a közzétett írást, az egyik ajtó az elsöprő erejű humor, a másik ajtó történetesen a mandulaízű irónia felé nyílik szabadon. Levágja az emberről, az életéről a húst, mint egy professzionális hentes, a lelki folyamatok és a lélek éjszakája színről színre látszik, a tiszta hazugság elpirul szégyenében előtte. Életrajza írásai pauszpapírján átüt, ebből egy idézet, nevezett Holtpont címűből.

„Mikor mindent rendesen olvashatatlanná téptünk, a kartondobozban kivisszük a szemét- ledobóhoz, és felbecsülhetetlen értékű kézirataim kilenc emeletnyi zuhanás után megérkeznek a földszinti bádogtartályba. Holnap jön értük a szemeteskocsi. Kész. Olvashatom tovább Gábriel Garda Márcjuez könyvét. A szoba sarka, ahol a kéziratok voltak, megnyugtatóan üres, és van két üres kisszekrényem is."

És ennyi. És kész, igen, Császár a lényegre tapint, egyenesen a lényeget üti ki a ringből. Gesztusa emelkedett és laza, s ha minden igaz (s miért ne, egyszer hát legyen minden igaz!), ez megtörtént. A valóságban. A való valóságban. A szekrény, a felgyülemlett kéziratok száműzése, a tiszta lap, tiszta bútor. Császár után nem maradt meg nem jelent írás, hagyatéka üres, mint Kr.u. a sírkamra harmadnapon. És az, hogy én most a jövőből ajánlgatom őt, merő véletlen. Merészkedés a Császárral. Szereplői Császár István alteregói és az alteregók megkettőzött alakjai: az értelmiségi létet (a beképzelt, másokat lenéző, önző értelmiségit) magatartásukkal és felfogásukkal elutasító értelmiségiek, a melólétbe alászállók, önkéntes kirándulók a száműzetésben. Szürke lakótelep-alakzatba rendeződött Ecseri út, hol nem volt Teleki tér, a kegyvesztettek szétszórt helyszíne a szemükben biztonságos és ismerős terep. Szerzőnk írásai koffeinkockák, édes-keserű ízük baleset- veszélyesen omlik szét a szánkban. Belénk ragad, nem hagy nyugton, nem hagy békés alvást. Foglalkoztat, fogva tart. Bátor olvasók figyelem, irány a Császár!

Még egy idézet az Utazásaim a 12-es buszon című írásból: „Az utca olyan, mint az utca. A Nyugati pályaudvarnál vagyunk. Ahogy leírom ezt a mondatot, többet jelent, mintha a Nyugati pályaudvarnál lennék. Sok minden eszembe jut, a mondatról." Mint egy posztmodern vers, olyan friss és friss, s az összes írása az általa képviselt és becsült jelenidejűség újrafogalmazása: ha tegnap olvasom, ha ma olvasom és egy hét múlva, a mostomnak szól, a mostomból üzen. Hogy is mondjam, Császár jelen van.

Nem szeretnék tragédiát csinálni ebből, s a kultúra véres rongyokba tekeredő bajainak ecsetelésétől Istenem óvjon; szomorúan konstatálom, Császárt kevesen ismerik, s sehogy nem jól van ez. A sorstragédiák rezgéseire fogékony magyar szellemünk Augsburg óta rozsdásodó antennája nehezen gyűjti egybe a tiszta humorgalaxisból érkező ezernyi jelt, az egészségtelen, elhárító effektus hatékonysága nem tűr mulasztást: fontos írók neve töredez a kánonból kijjebb rudaltak indexén.

Albert Flórián egyik beceneve a Császár volt, s hiszem, hogy ez a név a kispróza fekete-fehér gyepén futballozó Császár neve mellé is ad hoc odailleszthető. Császár István írásait terjesztem, mint egy gyógyító pestist, hadd fertőzzön meg egy vagon olvasót ez a mélyfekete gyémánt fényében tükröző életmű, s garantálom, halálos nem lesz, annál éltetőbb e humorát vesztett, fájdalomtól párás szemű, szomorúságban párját ritkító országban.

174