Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Ayhan Gökhan: Császár Istvánról
Ayhan Gökhan Császár Istvánról Szemtelenül visszatérő rigolyám, hogy méltatlanul elfeledett szerzők műveit ásom elő újból és újból a könyvespolc, az antikváriumok és az antikváriumok után a házsarkakból kiugró, szocreál díszbe öltözött könyvtárak mélyéből. A hullaturkálás aztán nem várt meglepetésekkel fogad: a művekkel együtt a szerzőt is kirántom, s azon kapom magam, hogy lám-lám, az egyik érdekesebb mint a másik, egyik-másik. Mi az, hogy méltatlanul elfeledett? A szó ellentéte csalóka, a méltóan elfeledett a legjobb tudomásom szerint nem azt takarja, hogy megérdemli, rászolgált (becsülettel megdolgozott érte), a patikamérleg döntött, s szerzőnk és műve jogosan került a harasztzörgést nem tűrő süllyesztőbe. Pfuj, földet neki, feledést! Meg kell hagyni, vannak a méltóan elfeledettek, akik személyéről és műveiről néhány olvasón kívül fene és barátja sem tud semmit. Néhány olvasó: szerző és a kiadó szerkesztője, szerző családja és szűk baráti köre. Nagymama, nagypapa, volt osztálytárs etc. Aztán ott van a vájtfülű, az ideiglenes kánonon és divaton túli zörejekre érzékeny olvasó, lelkes koporsóhasogató és sírásó, a mű-exhumálók lelkes csoportja. Nekik köszönhetően sikerült a rászáradt mondatokat és szövegsarakat arrébb söpörnöm egy méltatlanul feledtetett író, Császár István életművén. Kicsit nézzünk szét körülötte! A hetvenes-nyolcvanas évek magyar irodalma csupa pezsgés, életművek startolnak, a begyepesedett magyar irodalom hajóján új kalózok veszik át a kormányt, mégpedig veszélyesen tehetséges, s hozzá szakállas írók, arcuk átszellemült és hamis szellemeken átlátó. Köztük az egyik Császár István. Az irodalmi liftakna iszapsötétjéből kihúzott szerző a június hajóján érkezett e magyar világba, s a március kompján tért meg mindörökké, ámen. Újpesten született, s szűkén mért hatvanegy éve alatt a segédmunkástól, a műtőssegéden át, a kazánfűtőig volt minden, többek között és többek örömére magyar író. Császár a kispróza nagymestere. Bizony, s erre felteszem a fejem. Hosszabb története alig van a nem sok, néhány kötetből kitett életműnek: tárcanovellák, novellák, egy-egy bővebb lére eresztett elbeszélés. Kilóg belőlük a nagy tehetség, mint gulyásból a sárgarépa. Szövegei nyitott ingben járkálnak, s jól mutat rajtuk ez a nyitottság. Értem ezalatt, hogy nem feszeng, nem szorul a szöveg a történeten, nem a mondatnak rendeltetik alá a történet. Császárt nem az elbeszélhetőség dilemmája izgatja, nem a nyelv kifejezőképességének vizsgálata, az ember és élete a tét, a fontossági sorrend betartásával az ember és élete szeszélyei, érzelmei, kitörései, pszichéje van főfogás gyanánt tálalva. Császár ízekre szedő, kockáig vagdosó, laza tollú, vérbeli novellista, alakjai elesett, a hétköznapok hipnotikus atmoszférájában lebegő emberek, cipősarkuk ügyesen egyensúlyoz tízezer méter magasan a szív veszélyes szakadékai felett. 173
