Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok

(Deja vu) Mit látok magam körül? Marakodást, törtetést, pártkarrieristákat, döly- föt. Deja vu! Néha úgy tűnik, csak a nevek változnak. Az egypártrendszerben is a pártértelmiségiek leckéztettek, most is. A különbség, hogy most a kis és nagy politikusok buzgón építgetik a legvadabb kapitalizmust. Az egyik a kis, a másik a nagy fogaskerék szerepét tölti be. Közben mossák kezeiket. Ok szuggerálják, nem tehetnek semmiről. Nem elég meggyőzőek! Lassan-lassan kialakul egy képmutató középréteg. Lesz középosztályunk, de nem lesz polgárságunk. Thomas Marínra gondolok, aki tisztában volt azzal, hogy nagy a különbség a burzsoá középosztály és a polgárság között. Ugyanezt hangoztatta Márai Sándor is, aki megsiratta a polgár eltűnését, és tanúskodott a mohó, törtető, zsákmányra éhes középosztály térhódításáról. Most ugyanazt látom. Újra kezdődik minden. (2012)

(Velence és az önáltatás) Az embernek két hazája van, az egyik Velence, írta Márai Sándor. Otthon vagyok, ismerte el Thomas Mann a „halállal szövetségben álló kacér város" utcáin. Éppen ez az ellentét, a halál és a kacérság ellentéte vonz, hív, csalogat. Még egyszer az életemben szeretném látni Velencét, ahol azzal a képtelenséggel ámítanám magam, hogy otthon vagyok. (2012)

(Rátarti szolgák) Halála előtt, 1988-ban, Márai Sándor Nietzschét idézte: „A demokráciában a hős lelép a színről, helyében megjelenik a színész." Ha akkor találkozom ezzel az idézettel, bizonyára kétkedve olvasom, hisz azt hittem, hogy a demokrácia az erényeket érvényesíti, annak ellenére, hogy a demagógok időről időre sikert aratnak. Lassanként azonban belátom, hogy tévedtem, mivel az egy- pártrendszer tekintélyelvűsége szívósan él tovább. A rendszer megváltoztatható, de a politikai kultúra átalakítása sokkal keményebb dió. Továbbra is demokrata érzelmű szeretnék maradni, de nem tudom legyőzni sem szkepticizmusomat sem lelkiismeret-furdalásomat. A kollektivista mámor mindig felülírja és meghamisítja a demokráciát, amelynek nélkülözhetetlen előfeltétele a kritikusan gondolkodó egyén. Makacs és öntudatos individualizmus nélkül nem létezik demokrácia. Hamvas Béla jut eszembe: „A kollektív ideológusnak - írta - nem érdeke, hogy az ember szabad legyen, hanem hogy engedelmes." Csakhogy ennek a kollektivizmusnak, mint nyilvánvalóvá vált, sokféle válfaja van. Az egypártrendszerben az emberek szégyellték a szolgalelkűséget, a többpártrendszerben büszkék rá. (2012)

(Márai töprengése) Márai 1952-ben, az emigrációban arról morfondírozik, hogy a trianoni magyar társadalom elvesztette nagyságát. „Aztán láttam ezt a társadalmat mindenféle színű gatyában, de mindig szaros volt ez a gatya."

(Példakép és mérce) A szervezők rábeszéltek, hogy vegyek részt és beszéljek a Radomir Konstantinovic halálának évfordulójára rendezett ünnepi megemlékezésen. Egy évvel ezelőtt, október 27-én halt meg az egyik legjelentősebb európai formátumú szerb értelmiségi. Tisztelőjeként vállaltam a feladatot, hiszen többször is írtam róla. 1998-ban saját kívánságára, volt alkalmam promoválni új regényét, a Descartes halálát. Éppen szülővárosában, Szabadkán. Aztán Szarajevóban találkoztunk, ahol a Vidék filozófiájáról beszéltem, abból az alkalomból, hogy

163