Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok

tagja lett a Boszniai Tudományos és Művészeti Akadémiának. Számomra szerbiai kérdésekben mérce volt, még akkor is, ha az akadémikusok főfoglalkozású verőlegényeinek ez nem volt ínyére. Ezért tiltakoztam, amikor a szabadkai városatyák nem fogadták el a városi kultúráért felelős titkár javaslatát, miszerint Radomir Konstantinovicot válasszák a város díszpolgárává, mondván, hogy nem tudják, kiről van szó. Lehetséges, hogy a városatyák nem olvasnak újságot? Közismert, hogy a Milosevic-rendszer egyik legtöbbet támadott értelmiségijéről van szó. Tehát cikkeztek róla. Nem volt ismeretlen. Döcögve ugyan, és elviselhetetlen ellentmondások közepette, fordulat várható. Sajtóhírek szerint ugyanis Konstantinovic hamarosan szülővárosának díszpolgára lesz. Az utókor talán jóvá- teszi a jóvátehetetlent. Őszintén szólva nem valószínű, hogy tizenöt évvel ezelőtt megtörténhetett volna, hogy a tartományi képviselőházban Konstantinovicról beszéljek. Nyilván egyikünk sem lett volna kívánatos. A terem hivatalos jellege kissé zavart, ezért nem bírtam ki, és kénytelen voltam megjegyezni, hogy jó lenne alternatív helyszíneken is megemlékezni Radomir Konstantinovicról. Merthogy több mint két évtizeden át épp a kitagadottak, a megalázottak, a lázongok, a nyughatatlanok ápolták Konstantinovic szellemiségét. Ő volt a „másik Szerbia" mércéje. Egy közösség kultúrájának alapjait pedig csak úgy lehet képviselni, ha létezik viszonyítási alap. Számomra Márai Sándor vagy Thomas Bernhard, meg sok más értelmiségi író példakép volt, azonban mércét csak az képviselheti aki ugyanabban a közösségben, ugyanabban a kultúrában tevékenykedik, mint én. Nemzedékem legjobbjainak szerencséjük volt, mert Sinkó Ervin és B. Szabó György képviselte a mércét. Mértéket jelentettek saját tévedéseikkel, kudarcaikkal együtt. Mert a jelentős személyiségeket épp tévedéseik és tévelygéseik, kudarcaik és szellemi kalandjaik jellemzik. Jaj annak a nemzedéknek, amelyet arra ítéltek, hogy a tévedhetetleneket tekintsék példaképüknek, hiszen ezzel a hazugság csapdájába kényszerítik őket. Csakhogy jaj annak a nemzedéknek is, amely nem talál a saját közösségében mércét. Napjainkban az utóbbi veszélye azért oly vészesen kockázatos, mert túl sok a tévedhetetlen. (2012)

(Bécs éjjele és nappala) Anikóval egy napra megállunk Bécsben. Sehol sem láttam annyi sétapálcás úriembert andalogni az utcán, mint a Császárvárosban. Kifogástalan felöltők, elegáns fejfedők. És a kiegészítők: színekben harmonizáló sál és kesztyű. Márai leírása jut eszembe: „barokk Balkán, leöntve Strauss- keringővel, jólét illúzióval, egy elmúlt civilizáció kissé már avas tejszínhabjával". A bécsi cukrászdákban hétköznapokon is idősebb hölgytársaságok kávézgatnak. Törzsvendégek. Hajlott koruk ellenére is gondtalanoknak tűnnek. Eleganciájukat azonban nem kell túlságosan komolyan venni, mert a bécsi polgár ironikusan előkelő. Sötétedéskor azonban megváltozik a város hangulata. Este tíz után a bécsi utcákon a vendégmunkások a hangadók; a levegőben szerb, horvát és bosnyák szavak röpködnek, az utcaseprők jóízűen köpködnek meg káromkodnak. Ez utóbbit természetesen anyanyelvükön teszik. (2012)

(A mi komédiánk) „Vannak, akik nem kommunisták, de cinikusan eladják magukat a kommunistáknak!", jegyezte le Márai Sándor. Ugyanezt a cinizmust tapasz164