Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok

sebb fájdalommal, mint én. A mediterrán estéken Esterházy Péterrel és Gittával, Vásárhelyi Máriával és Dés Lászlóval diskurálunk. Esterházy már befejezte a „mi a magyar?" kérdésre írt esszéjét. Megválaszolta ezt az örök kérdést nemcsak egy tanulmányban, hanem egy életműben is. Esterházyval és Déssel nem arról diskurálunk, hogy mi a magyar, hanem a tengerről és Dalmáciáról. Bizonyára nem vagyunk egészen tudatában annak, hogy ilyenkor is arról beszélünk, hogy mi a magyar. Akkor is, ha egy pinia fenyőt bámulunk. Ez egyszerűen evidencia. Az emlékeim között keresgélek. A gyakori csatangolások során sokszor találkoztam magyarokkal. Többen közülük eltévedtek a számukra ismeretlen városban, térségben. Riadtan kerestek valamit, amit nem találtak. Ha magyar szót hallottam, azonnal a segítségükre siettem. Nagyobb odaadással, mintha német vagy angol turistát kalauzoltam volna. A tenger látványába merülve keresem a választ: miért? Ugyanazt a tengert figyelem, mint Márai Sándor fél évszázaddal ezelőtt, csak ő a túlsó partról: Olaszországból. O is gyakorta szembekerült a kérdéssel; mi a magyar? „Magyar az - dobjuk végre a szemétre a sok híg elméletet -, akinek az anyanyelve magyar, s aki úgy érzi, azonos az anyanyelvvel és magyar. Minden más gonosz és veszélyes halandzsa", írta. Valószínűleg ezért segítettem a Mediterraneumban tévelygő ismeretlen embereken. Azért, mert magyarul beszéltek. Azon a nyelven, amely csapást hozott rám és áldást. Azon a nyelven, amely egyszerre jelentett szabadságot és béklyót. Az egyetlen bilincset, amit elviselek. (2006)

(Egy készülő könyvről) Szegedy-Maszák Mihály budai villájában átadja nekem a Magyar labirintus című esszéprózám kéziratának lenyomatát. Néhány nap alatt át kell néznem, mert a szöveg a karácsonyi könyvvásárra jelenik meg a Mi a magyar című könyvben, amelynek címe az immár legendás hírű Szekfű által szerkesztett könyv címére rímmel. Éppen ez volt a nagy tehertétel a szerzők számára, jegyzem meg, hiszen Babits után nagyon nehéz arról írni, hogy mi a magyar. Babits válaszai a megváltozott körülmények ellenére ma is érvényesek. Mi több, talán érvényesebbek, mint a harmincas években. A kérdést egyre tágabb szellemi horizontokban kell felvetni. Sajnos az áldatlan helyzetből fakadó, mind jobban felülkerekedő kisebbségi maradiság erről nem akar tudomást venni. A kisebbségi embert szinte megoldhatatlan ellentmondás elé állítja a modern kor. Aztán Kosztolányira és Máraira terelődik a szó. Egyetértéssel fogadom Maszák fejtegetését, hogy újabban a Kosztolányi-utánzók a nagy magyar íróból afféle irodalmároskodó selyemfiút szeretnének faragni. Talán rövidesen megszületik egy másféle Kosztolányi-kép is. (2006)

(Szabó Dezső, a nemzetgyalázó) Nem kárörömmel, hanem tanulsággal olvasom Nyerges András kis magyar panoptikumát. Az egyik írásában Szabó Dezsőt idézi. „Az okos, praktikus ember csak egy irányban harcol. Jól kupánbotránkozik egy jobblétre szenderült valamit, pl. az októbrizmust, a jó öreg kiadós bolsevizmust, vagy más visszaütésre képtelen jutányos ellenséget. Ezt aztán úgy körültopor- zékolja kereszténységgel, hazafiassággal és magyarsággal, mint a kannibálok a kikötött hittérítőt. Közben mindazok a rablások, hazugságok és betegségek, melyek az októbrizmus és bolsevizmus alatt ették a magyarságot, felszaporodott

146