Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok

gyermekeikkel vígan kosztolhatnak új, kegyesebb címek és fésültebb kalandorok védelme alatt." Az író, aki megálmodta a magyar jobboldalt, annak minden vadhajtásával együtt, egyszerűen elszömyedt, amikor szemben találta magát a konjunktúra-magyarokkal, avagy a főfoglalkozású magyarokkal. A tromf természetesen nem maradt el. Ifj. Zulawski Andor 1924-ben megadta Szabó Dezsőnek a kegyelemdöfést. „Vajon Szabó Dezső úrnak, írta, a bíróságilag elmarasztalt nem- zetgyalázónak joga van-e ebben az országban élni, levegőt szívni?" Ez a nézetkülönbség leleplezi a meggyőződéses nacionalisták és a főfoglalkozású magyarok közötti különbséget. Lerántja a leplet a végletekbe kapaszkodó identitászavarról. Márai jegyezte a naplójába 1945 után, hogy megdöbbenve tapasztalja, milyen gyorsan vedlenek át Szálasi verőlegényei Rákosi verőlegényeivé. Ezek után egyértelmű Lendvai Pálnak, az 1957-től Bécsben élő európai rangú közírónak, a The Financial Times tudósítójának, az Osztrák Rádió és Televízió osztályvezetőjének, az Europäischer Rundschau főszerkesztőjének megjegyzése, aki miután betekintett a magyarországi spiclijelentésekbe, a következőt sommázta: „A jelentések arról győztek meg, hogy ebben az országban, a kádárizmus idején a kis spiclik és a nagy árulók eldorádója épült ki." Lendvai Pál egyébként nyilvánosságra hozta, hogy Szepesi György is ügynök volt. Magam elé képzelem az apámat. Mit szólna, ha megélte volna, hogy romba dőlt az illúziója? Az ötvenes években gyanús dolog volt a magyar focicsapatnak szurkolni, sőt!, a bácskai magyarok napilapjának, a Magyar Szónak a vezércikkírója e vétségért meg is rótta a kisebbségi magyarokat. Mi közünk nekünk Magyarországhoz? tette fel a szónoki kérdést a vezércikkíró. Apámat mindez hidegen hagyta, legfeljebb kicsit bosszantotta. Rendületlenül és még nagyobb hévvel szurkolt a magyar focicsapatnak, és mint oly sokan mások az utcánkból, Szepesi Györgyöt tartotta a legnagyobb magyarnak. Azóta elmúlt jó néhány évtized, és természetesen megváltozott a világ. A vezércikkíró a rendszerváltás után az oltár elé borult, és magyarságtudatból megregulázta a tévelygő bácskai magyarokat, akik számára Szepesi György továbbra is a legnagyobb magyar maradt. Ma is az. Nem Széchenyi, hanem Szepesi, hiszen Széchenyi sohasem tudta olyan lelkesen skandálni, hogy haj-rá-ma-gya-rok, mint ahogy azt Szepesi tette. Most pedig kiderül, hogy a legnagyobb magyar ügynök volt. Egymás után feslenek szét a kisebbségi kismítoszok, csak senki sem meri beismerni. A kismítoszokat Bácskában egyedül a budapesti, a vendégségbe járó írók ápolják, akik időnként kiruccannak a Délvidékre, és a bennszülöttekkel karöltve ostorozzák a „nemzetidegeneket", akik kiszolgálták a titoista rendszert. A vendégek eközben úgy tesznek, mintha nem a Kádár-rendszerben aratták volna a babérokat, a vendéglátók fejében pedig meg sem fordul, hogy éppen Tito marsalltól kapták a színes üveggolyókat meg a stallumokat. Kafkai, mondják sokan a kisebbségi világról. Megkockáztatom! Szerintem inkább haseki vagy gombrowiczi. (2006)

(A könyvekről és az emberekről) Úgy érzem, hogy egyazon napon, ugyanabban az órában egyszerre két várostól veszek búcsút. Budapesttől és Újvidéktől. A könyvespolcok előtt azon tűnődöm, hogy melyik könyvet vigyem magammal, melyikekre lesz a legnagyobb szükségem. A Biblia. Ady, József Attila és Babits nélkül nem indulhatok el hosszabb útra. Márai: Európa elrablása. Értelmező szó147