Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok
miért?" „Találkozót beszéltem meg Danilo Kissel." „Rendben van. Majd jövök én is." Kissel befejeztük Petri György verseskötetének kontrollszerkesztését. Éppen Kosztolányiról beszélgettünk, amikor megérkezett Matvejevic. Kis rajongva folytatta Kosztolányi dicséretét. Matvejevic némán bólogatott, ő inkább Márait kedveli. Nem véletlenül, hiszen az olasz kultúrában élt, így találkozott Márai könyveivel. Kis azokban a napokban Párizsba utazott, Matvejevic pedig Rómába. Közben megérkezett Esterházy Péter, akinek irodalmi estje volt Belgrádban. Ugyanolyan nagy szeretettel és tisztelettel fogadta Esterházyt a belgrádi szerb irodalmi közvélemény, mint most a német. Éppen akkor volt látogatóban Gorbacsov is. Leállították a forgalmat. Esterházy kiugrott a kocsiból, felmászott egy kandeláberre, mert, mint mondta, tanúja akar lenni a történelmi pillanatnak. Akkor Belgrád is más volt. A Szerb Kávéházba a Bitef nevű nemzetközi avantgárd színházi fesztivál látogatói jártak. A színházi találkozót egyébként a belgrádi nemzeti irányzat kozmopolitizmussal, nemzetidegenséggel vádolta. Senki sem vette őket komolyan, és talán ez volt a legnagyobb baj. Azóta megtanultam, hogy így kezdődik minden barbár dolog. (2004) (A távolságról) Végre hozza a postás Márai naplóköteteit. Azokat, amelyek a kimaradt feljegyzéseket tartalmazzák. Mohón lapozgatom az ismerős mondatokat, először azokat a részeket, melyeket évekkel ezelőtt aláhúztam. Aztán - szabadon csapongva a bekezdések között - olyan részekre bukkanok, amelyeket nem olvastam kellő figyelemmel és átérzéssel. A legmegdöbbentőbb tanulság mégis az, hogy Márai a távolból milyen pontosan ismerte a magyar valóságot. Ugyanúgy, mint Ady a párizsi szállodaszobában. Délután a könyvtárba sietek, Thomas Mann emigrációs naplóját böngészem. A harag könyvei, ugyanúgy, mint Márai naplói. Illyés Gyula előtt éppen párizsi tartózkodása alatt tágult ki a magyar láthatár. Ozorát is jobban látta Párizs után. A halála előtti napokban pedig a francia szavak csodáján töprengett. A távolság biztosít valami lelki sérülékenységet, olyan sebet ejt az emberen, amely különösen érzékennyé teszi. A távolság vagy a belőle következő hiányérzet? Lehet, hogy inkább az utóbbi. (2004) (Borderland, Zwischenland) Franciaországban egyre több kötet lát napvilágot, mely a hontalanságról szól. A sikerkönyvek közé tartoznak. A kritikusok egy új irodalmi kontinenst fedeznek fel. Nancy Huston: Le nord perdu című esszéprózája talán számunkra is tanulságos világot tár fel. A kanadai-francia írónő áttelepült az anyaországba és arról ír, hogy éppen „otthon" érezte magát hontalannak, mert iránytűjéről eltűnt az észak, vele együtt bizonytalanná vált minden más égtáj is. Ha nincs észak, akkor ugyanis lehetetlen tájékozódni. A nyugati irodalmi életben egyre többször találkozom a Borderland, a Zwischenland kifejezésekkel. Kísértetiesen összecseng ez a létélmény azzal, amellyel több mint tíz évvel ezelőtt találkoztam: a senki földje élményével. Lassan-lassan ez a világ is felkerül a szellemi térképre. Kelebia volt és maradt az én mitikus pontom! Még a Wittgenstein szövőszékében rádöbbentem arra, hogy az én helyem ott van. Sem itt, sem ott, és sehol máshol. Most, hogy hosszú idő után utazgathatok erre-arra, egyre inkább rájövök arra, hogy a „máshol" sem az enyém. A senki földjének mitikus pontjai 143
