Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok
azonban egyre csábítóbban villognak Európa különböző pontjain. A kanadai írónő szembesít azzal a kérdéssel, hogy otthon érezhetem-e magam Budapesten. Márai és Cs. Szabó László szkepticizmusa jut eszembe. Ok őszintén feltárták Budapest-idegenségüket, de a mai magyar irodalomban ez a kérdés nem hangzik el. Legkevésbé vetődik fel irodalmi kérdésként, holott ez nemcsak életrajzi ténykérdés, hanem a hangnem, a stílus ügye is. A puszta kérdés is gyanakvást keltene, hiszen ma is úgy van, ahogy Németh László írta egykor, amikor arról töprengett, hogy az erdélyi irodalom lassan-lassan emigrál Erdélyből. Pest, Pest, kattogják az írószívek. Kiderül, hogy taszít a szülőföld, amelyről mindenki olyan szentimentálisán beszél. Ennek az állapotnak a politikai vonatkozása nyilvánvaló, hiszen a kisebbségben az író vagy csak tősgyökeres mártír, vidéki, kisebbségi messiás; akire akkor figyelnek fel, ha mártír és kisebbségi messiás, vagy a peremvidéki hontalan, vagyis ismeretlen földrész a magyar irodalomban. Aki dacol ugyan, de előbb vagy utóbb kénytelen beismerni, hogy Budapesten kívül nincs élet, miután saját, szőkébb környezete űzi el a senki földjéről. Örökös szimulációra lesz ítélve, akkor is, ha áttelepül Pestre, és akkor is, ha Kolozsvárott, Pozsonyban vagy Újvidéken marad. Az én értelmezésemben a senki földje bejárata előtt ez a figyelmeztetés olvasható. „Az észak véglegesen elveszett, ne keress újat, iránytű nélkül is lehet élni és írni." így érzem jobban magam: ha iránytű nélkül élek, akkor talán számomra is jut valahol, valamilyen hely. (2004) (A nemzetállamok mostohagyerekei) Mégiscsak igaza volt Márainak. Az e hang kimarad, tehát így kell énekelni a Himnuszt: „a nagyvilágon kívül nincs számodra hely". Ezzel a tapasztalattal számolnom kell. ízlelgetem a szavakat: a nagyvilágon kívül nem maradt hely. Harag nélkül ismétlem a szavakat, nincs miért haragudnom. Az idegeneknek ez a sorsa, viszont legalább szabadon, önszántukból választanak. Először idegennek születtem, aztán magyarnak, ezért kárpótol a nagyvilág, mint ahogy Márai mondta. Ezt az állapotot milliókkal osztom meg. A magyar kultúrában viszont ez a körülmény kivetettséget és idegenséget jelentett. így van ez Mikes Kelemen óta. Beteljesült a fátum Márain is, aki politikailag hazatért ugyan, de irodalmilag aligha, hiszen a legfontosabb kánonnal szemben védtelen volt. E kánon szerint csak a magyar állam kis és nagy történeteivel összecsengő diskurzus releváns. Még annak is biztosított a hely ezekben a keretekben, aki perlekedik az állammal, ostorozza és káromolja. Eközben lehet avantgárd, modern vagy tradicionalista, az állam mindig megbocsát tévelygő gyermekeinek. A legjobb példa erre az osztrák Panthenon. A közép-európai kisállaim nyomorúságban azonban először túl kell élni a sértődékeny állam bosszúját. De mi van ezeken a kereteken kívül? Maradtak a kisebbségiek, köztük a magamfajta írók, a nemzetállamok szüntelen mimikrire ítélt mostohagyermekei. Nekik mindig úgy kell viselkedniük, mintha benne lennének ezekben a keretekben meg történetekben, holott még véletlenül sincsenek benne. Az ő történetük egészen másról szól. Magam sem merem hinni, nem is illendő hangsúlyozni. Egyre kellemetlenebb bevallani, hogy történetem furcsa, apokrif elemekből áll össze, amelyek nem relevánsak az állam nagy történetében. Ez a tapasztalat mindent átitat. Kétféle családregény van: az egyik a nemzetállam történetén kívül, a másik 144
