Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok

romboltak bennem, mint a tények. Pontot teszek a senki földje szelleméről szóló előadásom végére. Igyekeznem kell a Schlemihl fattyájával. (2003)

(Semmi új a nap alatt) Leggyakrabban azok viszik a szót, akik Milosevic rendszerében békésen doromboltak. Azok vitézkednek, akik a híres-nevezetes újvidéki Egyetemi Pártbizottságban Milosevic jövőjéről trilláztak? Semmi új a nap alatt. Márai feledhetetlen eleganciával írt azokról, akik fasisztákkal cinkoskodtak, majd a rövid purgatóriumi idő letelte után a kommunisták kegyeibe férkőztek. Ma úgy tudjuk, a trillázó, doromboló emberkék csak pragmatikusak. (2003)

(A sértődés elleni orvosság) Most már egyre gyakrabban megtörténik velem, hogy távozáskor sokáig nézegetek egy-egy várost. Búcsúzom. Attól tartok, nem látom többé. Most éppen Dubrovnikből indulok, hosszan bámulom a tengert. Ennyi. Bele kell törődnöm. Nem engedhetem meg, hogy a benyomásaim visszacsábítsanak és a rajongás vegyen erőt rajtam. Lacta tanácsa jut eszembe, az, amit Garren Péternek adott Márai regényciklusában, A Garrenek művében. Garren Péter megkérdezte szülővárosa öreg orvosától, hogy mit tanácsol a sértődés ellen? „Módszeresen figyeljen, Garren Úr. És könyörtelenül" hangzott a válasz. Sértődés?! Talán ez a legjobb kifejezés korunkban is, amelyben az illúziók csak arra valók, hogy gyorsan beszennyezzük őket. Módszeresen figyeljük tehát az illúzióinkat. Hátha átmenetileg sikerül megtisztulnunk tőle, még akkor is, ha egyszer úgyis beszennyezik őket. (2003)

(Pthriigyiék) Pthrügyi Pál béna karjára mutatott, és azt mondta: „Ez a béna kar jelképezi a magyar Középosztályt. Én vagyok az a magyar Középosztály, amely az ónodi gyűlés óta megbénulva várja a feltámadást." A Krúdyt oly nagy szeretettel olvasó és a magyar középosztályt bíráló Márai lelki szemei előtt bizonyára sokszor lebegett ez a béna kar. A mohó, korrupt, szűk látókörű magyar középosztály- lyal a független polgárt állította szembe. Aztán következnek a lidérces jelenetek. A mi Pató Páljaink is fel-feltünedeznek, mint a kísértetek, és feltámadást ígérnek, miközben béna karjukat hősi ereklyeként fitogtatják. (2003)

(Kosice, Novi Sad) Teljesen át tudom érezni Márai Sándor megdöbbenését, amikor 1973-ban kezébe vette a Kosice című könyvet. A könyv szerzői úgy mutatták be Kassát, mintha ott nem is lett volna semmiféle komoly és színvonalas magyar kultúra, mintha abban a városban nem született volna jelentős magyar művészi érték. Márai úgy élte át az egészet, mint egy fájdalmas ütést. Szinte naponta rán- dulok meg ugyanettől az ütéstől, ha különböző újvidéki antológiák, almanachok és alkalmi kiadványok kerülnek a kezembe. így van ez tartományi szinten is. Időnként összegyűlnek a magyar meg a szerb politikusok, és a multikulturaliz- musról cseverésznek. A szellemi világ haldoklik. Maradtak a kisebbségi sátrak, a sátortáborok, a kisebbségi törzsfőnökök, akik időnként feldíszítik a sátrakat. Néha az állami televízió stábja kiszáll a helyszínre és meglátogatja a sátortábort, ekkor a táborlakók tüzes táncba kezdenek. Utána a népkonyha finomságai következnek, majd népművészeti kiállítás. Törzsfőnöki szónoklatok a kisebbségi

140