Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok

Kánaánról. Ha maradt még eleven vajdasági magyar érték, akkor az elköltözik vagy belső exiliumba vonul. Amennyiben Pestre költözik, akkor harciasán bevonul az összkomfortos tájházba, ha marad, akkor titkos szellemi életet él. Amikor reprezentatív sátortábori rendezvényeink író szereplőit veszem szemügyre, akkor kiderül, hogy a Vajdaságban nincs is magyar író. Csak pártíró van. Hogyha éppen író kell, akkor politikusaink Pestről szállítanak be alkalmi verseket. (2003)

(A tengerről Pesten) Őszi fény, párás budapesti reggel. Behunyom a szemem. A fák, az illatok, a tenger... Arra gondolok, hogy az elmúlt években a mediterrán világában éreztem a legjobban magam. Ott önfeledten álmodozhattam anyanyelvemről, a magyar nyelvről. Tökéletesen átérzem Márai honvágyát Olaszország után. A világméretű hazátlanságban a tenger pótolja a hazát. Miért is ne? A tenger kárpótol! (2003)

(A gyanús Márai) Budapest. Az örök témákat, a mindig időszerű vitákat hallgatva újra Márai Sándor jut eszembe. „Nem lehetek kommunista, mert baloldali ember vagyok; mindig az voltam; a hivatásos és szakszerű baloldaliaknak soha nem voltam »eléggé« az, de a magyar társadalom egésze számára mindig gyanúsan az voltam; ma is az vagyok; számomra minden jobboldaliság, ami elnyomás, szellemi szabadság elfojtása; minden elárulása a szocializmusnak, ami nem tiszteli az egyént", írta Márai 1948-ban. (2003)

(Idegen és szörnyű Ithaka) Volt-e valaha nagyobb hontalan Uliksesnél? Tulajdonképpen a hontalanság azzal a fájdalmas felismeréssel kezdődik, hogy a kíváncsi embert mindenhonnan kirekesztik, a végső határokat fürkésző, nyugtalanító, kártékony kíváncsisága miatt. Ezért az írók gyakran még a hontalanság látszatát is kerülték, nehogy rossz hírbe keveredjenek. Mert az írónak, főleg a kisebbséginek, kell, hogy legyen egy hiteles világa, szülőföldje, amihez makacsul ragaszkodik; gyermekkora, amelyet sóhajtozva unos-untalan megidéz, ah, milyen szép volt, milyen hiteles. Mostanában azonban már senki sem tudja, mi a hiteles. A „leghitelesebbek" eliszkoltak a „hitelesből". Közben akadtak egyedülálló, bravúros megoldások is. Gondoljunk csak a műgyökerekre! Az ember ösztönösen cipeli magával rejtélyes utazótáskáját, hogy azután bárhova is veti a sorsa, általában oda veti, ahol éppen - ubi bene, ibi patria - felnyitja, majd kirakosgatja a gyökereket. Mutogatja, mint a színes üveggolyókat, néhány nap elmúltával pedig expressz-gyökeret ereszt a legfrissebb talajban. Ulixesnek nincsenek üveggyöngyei, minekután nincs min csillogjon a szikrázó napfény. Azonban valamit tud, ami a Márai-regényben, a Béke Ithakában le van jegyezve. Tudta, hogy az istenek unatkoznak. Az isteni lét borzalmas. Az istenek féltékenyen, sőt irigykedve szemlélik az emberek halandóságát, ami feszültséget és értelmet ad az életnek. Meg aztán azzal is tisztában volt, hogy hontalan lesz az ég és föld közötti világban, ha elhagyja a földi partokat. Emiatt mindig visszatért Ithakába, ahol szintén hontalan volt. Legalább volt egy földdarab, amiről elmondhatta, hogy az övé, mert ő művelte. Miközben szigetről szigetre vándorolt, és élvezte az istennők kegyeit, arra gondolt, hogy neki csak Ithaka maradt, a szörnyű, idegen tartomány. (2004)

141