Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok

semmi másban." Tízmillió? Tizenöt millió? A kultúra minderről többet tud, mint a számokkal vagdalózó politikusok. (2002)

(A polgárról) Teljes a zűrzavar. Egyesek szerint a polgár szülőhelye a tömeggyűlés, legjellemzőbb tulajdonsága pedig a politikai vezér iránti lelkesedés. Márai testamentumértékű mondatával vigasztalódom: „Magyarországon ma sem tudják sokan, hogy a »polgár« hivatás volt, a középosztály csak érdekszövetkezet." (2002)

(A tengerről) Útban a tenger felé. „A tenger egyszerre volt anyaméh és budi, sírgödör és egy vad, édes indulat daljátékának színpada." Márai gyönyörű sorai a tengerről a San Gennaro vérében. Csak az írhatott így, aki Itáliában nem hazára talált, hanem valami többre. A tenger a hontalanok titkos többlete volt mindig, és talán ezért futottam feléje oly mohón, döbbenek rá, miközben landolás előtt Tivat felett köröz a gép. Újra látom az Adriát. A San Gennaro hőse Európáért halt meg, mert hazátlan volt. Lehet, hogy Európát ez nem érdekelte különösképpen, viszont a tenger megértette. (2002)

(Idegenek) Az idegen nő, avagy - miként nálunk szokás mondani - a vegyes házasság drámáját még valahol 1985-ben próbáltam ábrázolni a Médeia tükrében. A Médeiát alakító színésznő dicsősége csúcsán férjhez ment a partizántábornokhoz, s bár a férfi ismételgette, hogy nem érdekli, kinek mi a vallása, nemzete, a drámai pillanatban, a haza érdekében cserbenhagyta az asszonyt. A nő idegen maradt. Mint ahogy idegen maradt az Attüntetések főhőse is, a szerb lány iránti szerelmében. Nem lehet! Ez az érzés kerekedik felül Márai Sándor keveset emlegetett regényében is, az Idegen emberekben. A francia nő a magyar férfi szemébe vágja: „Olyan undor fogott el; tudd meg, olyan irtózat, csak a gondolatra is, hogy gyerekem lehet, nekem gyerekem egy idegentől..." A férfi fájdalmas honvágyat érzett valamilyen haza után, amelyet lehetetlen volt meghatározni. (2002)

[Széchenyi, Kossuth és Horthy) Hosszú hallgatás után Orbán Viktor interjút adott a Magyar Nemzetnek. Egy dologban Orbán különbözik a Fidesz-elittől. Van formátuma. Van bátorsága kimondani, hogy nem hétköznapi, politikai különbségekről van szó. Legalább annyi messianizmus van benne, mint a régi kommunista forradalmárokban. Tényleg olyan, mint egy Che Guevara, aki beleszédült a polgári szalon füles foteljébe. Egyszerre groteszk és komor. „Ha eljön az idő, és szükség van rá, előkerülnek azok az emberek - mondja akik a közösség életét meghatározó döntéseket hoznak a parlamentben és a kormányzatban is. Lehet így is nézni a magyar történelmet. Amikor higgadt építkezésre volt szükség, akkor előállt Széchenyi. Amikor úgy tűnt, hogy forradalmi lehetőséget kell megragadni, akkor jött Kossuth. Amikor úgy látszott, hogy bölcsesség kell és megegyezési hajlandóság, akkor előkerült Deák (...) És amikor arról volt szó, hogy eljött a gazdasági megerősödés időszaka, akkor megérkeztek a Tiszák. Amikor Magyarországot megcsonkították, és szükség volt egy olyan személyre, aki az élni akarást fejezi ki, előlépett Horthy Miklós. És amikor arra volt szükség, hogy ne csak vezetője

138