Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok

(Márai és a lesipuskások) „Mit tehetek én a magyarságért?", kérdezte Márai. „Lesipuskás politikusok közé beállni hazug és otromba vállalkozás lenne", válaszolta. (2002)

£Tanácstalanul) Egyik-másik irodalmi esten a fiatalok rendre feszegetik a „menni vagy maradni" dilemmáját. A hangjukból sérelmet hallok ki. Azok kérnek szót, akik megszenvedték a szerbiai óloméveket, miközben fogalmuk sem volt, mit hoz a holnap. Megpróbálom megmagyarázni, hogy minden ember elidegeníthetetlen joga ott élni, ahol kíván, ahol nagyobbak az esélyei, ahol kedvezőbbek az életfeltételei. A leszegett fejek láttán félszegen elhallgatok. Nem segítenek a racionális érvek, melyek segítségével is lehetetlen feltárni, mi történt velünk. Ki fogja megnevezni, leírni és orvosolni a belső meghasonlásokat, a traumákat? Otthon újra meg újra elolvasom Márai egyik mondatát, azt, amit Angliában jegyzett le a II. világháború kitörése előtt: „Ilyenkor »illik« otthon lenni; csak otthon lehet élni, s most már tudom, hogy csak otthon illik meghalni." Egy alkalommal idéztem is. Hozzátettem még: aztán ő is elment. Az egyik fiatalember felállt, és azt mondta: Csak ne felejtsük el, hogy Márai akkor távozott, amikor a diktatúra kezdődött. Ha valaki egyszer a pályára lép, akkor fussa le a kört, ne hagyja cserben a küzdőket. Ekkor én hajtottam le a fejem, és magamban nagyon irigyeltem ezt a fiatalembert. Ki merészelte mondani, hogy nincsenek nagy hűségeskük, egyedül a játékszabályokat kell tisztelni. (2002)

(Illúziómról) Fűzi László kéziratos tanulmányát olvasom, amelyben megpendíti, hogy Márai polgára is csak illúzió volt. Levelemben szóvá teszem, hogy nekem még ilyesféle illúzióm sem lehetett, hiszen ezen a bácskai humuszon mindig mindent újra kellett kezdeni, tehát sajnálattal veszem tudomásul, hogy még egy illúzióval szegényebb lettem. Éppen most, amikor mindenki polgár és úr akar lenni egyszerre. Hát legyen. Én kitartok Márai mellett. (2002)

(A gyanús lármáról) A kassai polgár kassai polgár marad, bárhova is veti sorsa. Márai írja, hogy otthon, vagyis Budapesten idegen marad. „Két világ között élek, egyik sem fogad el teljesen, egyikhez sincs feltétlen utam. Mit tehetek? Bele kell nyugodni." A dunántúli dombok s a Duna-parti füzek láttán azonban megremeg a tolla. Igen, mindehhez köze van, vallja be, hogy még könyörtelenebb ítéletet mondjon a divatokról és a hivalkodókról. „Semmit nem utálok úgy, mint az érzelgős honfibút, semmit nem vetek meg úgy, mint azt a böfögő hazafiasságot, amely kisajátítja és patentírozza egy földi tájhoz való, gyanús hangossággal vallott érzelmeit; az ilyen kötöttség szemérmes, igen, ez a legszemérmesebb érzés valamennyi között. Jobb is, ha elhallgatunk." Néha megremeg a kezünk, nem azért, mert álmodoztunk, hanem mert tudjuk, hogy csendben felébredtünk, és sokáig ébren akarunk maradni. (2002)

(Kultúra és politika) Márai: „Közös sorsom van kilencmillió emberrel?... Ez nem biztos. Csak közös nyelvet beszélünk. Ebben a nyelvben van közös sorsunk,

137