Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Dobozi Eszter: A lehetetlen megkísértése

mozaik, a Majomország, vagy az önálló költeményként szerepeltetett Óda a kispolgárhoz, A szegény kis üdülőgondnok panaszai... „...mi lesz a roppant szaporulatból, a kapart anyaméhből, falánk bódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból, a kapuba rakott robbanásból" (Merülő Saturnus, Weöres, 1986. II. k. 457.). E sorok írója nem indokolatlanul méltatlankodik olykor a címkéző, beskatulyázó kritikusi ítéleteken. Ezt teszi akkor is, amikor így válaszol Domokos Mátyás azon kérdésére, mi a magyarázata annak, hogy sokan nem veszik észre, vagy nem akarják észrevenni, az első Hitler-ellenes verset még 1933-ban éppen Weöres írta: „Mindenkire ráragasztanak egy cédulát, ami a verseinek egy részére ráillik, a többire nem. Hát ugyanígy jártam én is: rám ragasztották a »közélettel, politikával nem törődő költő« címkéjét...". (Egyedül mindenkivel, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1993. 350.)

Ha nem is nevezhetjük Weöres Sándort költőként a Petőfi Sándor-i, Ady Endre-i, József Attila-i, Illyés Gyula-i, Nagy László-i vagy Csoóri Sándor-i értelemben homo politicusnak, nem állítható róla az sem, hogy hidegen hagyták volna korának történései. Nem volt az előbb felsorolt alkotókhoz hasonlóan politikus alkat, de határozott véleményt alkotott a politikáról, a közéletről műveiben is, a sajtó nyilvánossága előtti megszólalásaiban is. Politikai szerepvállalás és politikai érzékenység között maga is látja a nem is egészen árnyalatnyi különbséget. Szerdahelyi Istvánnal a közéletiség és szépség összefüggéseiről beszélgetve (Kritika, 1984. In: Egyedül mindenkivel, 1993. 436-437.) miközben érzékelteti a költeménynek önmaga szépségével vagy rútságával való azonossága és a politikai jellege közötti eltérést (mely utóbbi szerinte felszíni jelenség), azonközben abban is reménykedik, hogy „a jövő számára ... közéleti jellegűvé válhat olyasmi is, aminek a kortársak számára nincs közéleti jelentősége". (Egyedül mindenkivel, 1993. 437.)

Mondják Weöres Sándort próteuszi költőnek, költészetét orpheuszi lírának. Vannak művei, melyek által az objektív költészet áramába tartozónak vélhetjük a szerzőt. Másfajta megközelítésből Várkonyi Nándor ősköltőnek, mítoszalkotónak, világképteremtőnek tartotta Weörest. Németh László a bartóki modell lírai megtestesülését látta benne. Előfordultak ugyanakkor megbélyegzésnek szánt kritikai észrevételek is még életében, melyek szerint misztikus, idealista költő. Elmarasztalták úgynevezett világundoráért.

Értelmezéséhez miért ne fordulhatnánk magához a költőhöz? Mit gondolt ő a költészetről, a versírásról, saját költői technikáiról? Még akkor is hasznosak lehetnek önértelmező megnyilvánulásai, ha ezek egy részét a kor ideológiai elvárásainak eleget tevő, olykor már-már provokatív riporteri kérdésekre fogalmazta meg. A Népszabadságnak 1973-ban tett Hogyan lesz a vers? című nyilatkozatában például éppen költői alkatának - irodalomtörténeti, irodalomelméleti fogalommal élve - próteuszi jellegének titkát fedi fel: „A líra általában önkifejezés, a költő személyének közvetlen vagy közvetett megnyilvánulása. Néha mégis előfordul, hogy a költő énjébe nyomul valamely idegen, ismeretlen személyiség. Mikor énünk elfárad, terméketlenné válik, megeshetik, hogy fellép bennünk valaki más, és teremteni kezd, olykor hihetetlen bőséggel." (Hogyan lesz a vers? In: Egyedül mindenkivel, 1993. 226.) Majd felvetvén a drámai alkatú költő működésének és a drámai jellegű lírának létjogosultságát, arról beszél, hogy a műfajilag lírai jellegű műveket létrehozó alkotó is képes lehet különféle emberek, jellemek megformálására, átélésére. De ezzel együtt is fontosnak véli a költő személye és szerepeket

120