Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Dobozi Eszter: A lehetetlen megkísértése

baromként tiporva-kerengeve / intézte pusztulásunk / és fejünkön tündökölt a korona, / mit Leonidas viselt valaha. // S a dús, hatalmas, bölcs nyugati népek / nézték, ahogy póznára csavarják beleinket, / egy mozdulatuk elég lett volna / s meg nem szabadítottak minket, se saját jövendőjüket." (lm, 2013. 416.) Mellesleg nem egészen asztalfióklírának szánta a költő e sorokat, nem ott lapult a vers mostani kötetbe rendezettségéig. Terve volt vele, jelzi ezt, hogy később címet is kapott: Majtény, Világos stb. Domokos Mátyástól tudhatjuk, hogy ebben a változatában odaajándékozta Szabó Zoltánnak, amikor Londonban járt Károlyi Amyval. Saját kézírásával állt a vers alatt: „Szabó Zolinak a régi barátsággal Sanyi." (Domokos, 2002. 84-85.) Talán még lélegzett Weöres Sándor, amikor 1989-ben a Holmi közölte januári számában a Szabó Zoltán hagyatékából előkerült művet. Majd 1993-ban a Kortársban is olvashatóvá vált. Hogy mennyire nem állja meg a helyét az az Illés Endrétől származó megállapítás, amelyet Domokos Mátyással való beszélgetésében Parancs János idéz, azt további '56-os versek igazolhatják. Parancs János szerint Illés, a kiadóigazgató a hónapokon át visszatartott kéziratcsomagot (mely később mégis megjelent a párizsi kiadással szinte egy időben Tűzkút címmel) a költő kérésére visszaadva így szólt: „Azért abban mégiscsak van valami bőszítő, hogy egy költőt meg se karcoljon a kor, amelyben élt." (Domokos. 2002. 69.) A „cselekvés nélküli cselekvés" álláspontját valló szerzőt azonban igencsak megkarcolta a történelmi idő: „Mily mámorító volt/ a viszonylagos szabadság/ legszerényebb szirmának / puszta ígérete is - // Egy percig tartott és már nincs sehol, / szakad ránk hegy- nyi tömegben a por." (Mily mámorító volt...W. S. elhagyott versei, 2013. 416.) „Az ember, bűvölettől leigázvaj dalt zeng kínzóinak dicséretére,/ csak élni hagyják, akár kiherélve! // De már a kátyút harc döreje rázza/ s őrök, rabok szörnyű testvérisége / együtt bukfencezik az éjszakába." (Beforrt a végső felhő-repedés, W. S. elhagyott versei, 2013. 417.) Hogy menynyire megérintették a drámai események, s a „Történelmi Tél" (Nehéz óra, Weöres,

1986. II. k. 454.) otthagyta nyomát művészetében, azt az '56-os verseken kívül - azok előtt és után is - ékesen bizonyítja számos műve. Az 1946-ban közölt próféciájának, A teljesség felének több részét is idézhetjük. Akinek füle van a hallásra, hallja és érti, a hatalomnak melyik típusát célozza meg, amikor a prokrusztészi, a napóleoni, a Samu bácsi-féle és a szolóni vezéralkatról beszél. A népét az eszme igájába hajtó, a tékozló, az ügyeskedő és ravaszkodó típussal az „isteni ihletre", az „örök mérték"-re figyelő vezérembert állítja szembe. Jelenkoráról ilyen szavai vannak: „tilalom, kényszer, jelszó, zsibvásár, mákony, maszlag, propaganda, haszonlesés, törtetés, rémület, bizonytalanság." Kárhoztatja a „kötelező lelkesedés"-t, elfogadhatatlannak tartja a „hatóságilag intézményesített" forradalmat, az „elnyomók lázadás"-át „az elnyomottak ellen". „Gödörben vagyunk, lejjebb a béka ülepénél" - így jellemzi azokat a viszonyokat, amelyekben él. De megjósolja ugyanitt a hidegháborús korszak eljövetelét is. A Jóslás a trágyaözönről pedig olvasható úgy is, mint a Föld és a Földön élők szellemi megfertőzése elleni röpirat, de úgy is, mint a természetet tönkretevő civilizáció bírálata. (Weöres, 1986.

I. k. 503-557.) De mi más volna azoknak a költeményeknek a sora, melyek a kor lírai lenyomatát hordozzák magukban, mint a közéleti állásfoglalásnak újabb és újabb költői megnyilatkozása. Csak néhányat kiemelve a sokból, ilyen művekre gondoljunk, mint a Huszadik századi freskó, a Háborús jegyzetek, a Reménytelenség könyve, A szörnyeteg koporsója, a Nehéz óra, a Merülő Saturnus címadó verse, a Panoptikum című ciklusból a Politika, A világkongresszus ülése, Az emberiség panasza gazdáira, a Bizánci

119