Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Dobozi Eszter: A lehetetlen megkísértése
Dobozi Eszter A lehetetlen megkísértése (Weöres Sándor: Én, a határtalan szellem...) 1937-ben a Nyugat egy szerkesztői megjegyzésében azt írja Babits Mihály Weöres Sándor tehetségéről szólván: „még kiszámíthatatlan meglepetéseket hozhat azoknak, akik a magyar líra jövője iránt érdeklődnek". (Kenyeres, 2013. 61.) A költő azonban nem csak életében szolgált meglepetésekkel az őt elismerőknek és a költészetét bírálóknak, pályája lezárultán is bőven akad megfejtenivaló a csaknem áthatolhatatlanul nagy és sokszínű, belső összefüggésrendszerében is bonyolult életműben. (Athatolhatatlannak érezzük, mert ahányszor csak vallatóra fogjuk, annyiszor visz új irányokba, hív új ismeretlen utakra. Igaza van tehát Hornyik Miklósnak, amikor Kovács Sándor Iván szavaira egyetértőleg emlékezve mondja: „...aki Weöres Sándor költői-műfordítói életművét jellemezni szándékozik, a lehetetlent kísérti meg." [Egyedül mindenkivel, 1993. 79.]) De korántsem csupán a Weöres indulásától számítandó jövőben következhetnek be váratlan fordulatok irodalom és olvasója, irodalom és értelmezője előtt, a lezáruló pálya végétől visszafelé tekintve is megrendülhetnek felfogások, nézetek, ítéletek. Irodalmunk múltjából is felszínre kerülhetnek váratlan igazságok. Közöletlen és kötetben meg nem jelent versei azt a felismerésfélét kényszerítik ki belőlünk, hogy egyik-másik „elhagyott vers"-ével átrajzolódhat a weöresi pályaív, áthelyeződhetnek a hangsúlyok az életmű eddig nem méltányolt vagy nem egészen a rangján méltányolt jellegzetességeire, de ezzel együtt a XX. század irodalmának története is módosulhat. Azok a megállapítások, már-már törvényként ismételt állítások, amelyekkel múlt századunk irodalmi folyamatait leírták, s amelyek már leszűrődtek az iskolai tankönyvekbe is, érvényüket veszthetik, kizárólagosságuk pedig mindenképpen kétségbe vonódik, ha az életmű szerves részeként kezeljük azokat a műveket, amelyek Weöres Sándor Elhagyott versei címmel megjelentetett kötetében szerepelnek (Helikon Kiadó, 2013). S itt most nem csak az 1956-ban írott költeményekre kell utalnunk. Nem csupán a Rapszódia a kivívott szabadságról című vers két variációjára érdemes felfigyelnünk, hanem a forradalom évében és más időszakokban írott egyéb opusokra is. E versek sorra kérdőjelezik meg a szlogenekké kövült irodalomtörténeti minősítéseket. „Szavam, szívem / ott harcolt a ti sorotokban, / testem megbújt rejtekhelyen. I S ha megint ránktör bármilyen tirannus: / vén testtel, mely még fegyvert nem fogott,/ én is ott harcolok,/ mégegy rabságban élni nem fogok." (Weöres Sándor elhagyott versei, 2013. 415.) Ki lehet-e jelenteni e sorok olvastán Weöres Sándorról, hogy apolitikus költő volt? Elfogadjuk-e, hogy e mostani kötetben az első sorával jelzett költemény (Végül angyal szállt le ránk..., Weöres Sándor elhagyott versei, 2013. 416.) szerzőjét nem foglalkoztatta történelmünk, a közélet? „Elbutított had, akire haragudni nem lehet, / járomba-fogott 118
