Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Bálint Péter: A metaforáról metaforikusan

(19) Huberman szekvencia; e részletet olvasván felmerül bennünk a kérdés: van-e olyan koncertlátogató, aki így, ilyen szemmel nézi a hegedűst, a kórust és a karmestert, s ha igen, vajon követi-e a zenei előadást vagy önmagába merül el?)

A naplóbeli fragmentumok (a számokkal elkülönített szekvenciák) térben és időben távol esnek egymástól, mégis egymásra vonatkozásukban nyerik el értelmüket, az adás és kapás folyamatában egymást értelemmel adományozzák meg: a lévinas-i hívás-felelet kölcsönösségében. Olykor előremutatnak, a heideggeri előrefutás értelmében (ahogy Csejtei mondja) „begyakorolnak". Máskor pedig visszaható erővel rendelkeznek: az arisztotelészi elmozdulások és csúsztatások révén tökéletesítik, újra- vagy felülírják egymást. Ekként a metafora sajátlagos nyelvet teremt, de olyat, mely maga is beszél a nyelvről: egyfajta metanyelven, magán a költészet virtuális-spirituális nyelvén.

Az egyetlen metafora felé naplójában Szentkuthy a metaforaalakzatok sokféleségével él: az arisztotelészi epihorával („egy-egy csillag úgy semmisült meg az égen, mint azok a kis morzsák vagy tejszínhabmaradékok női ajkon, melyeket figyelmeztetésünkre apró és szorgos nyelvünkkel rögtön lenyalnak''); a minőségi hasonlattal („A viaszcseppeket feltartó kehely mintha csak az én kissé homorúan összetett két kezem volna: félig ima az ismereten Isten borzalmas rendelkezései felé; félig áhítatos felfogása a világ minden jelenségének"); a képben bemutatott analogikus viszony szemantikai alakzatával („ez a csönd olyan volt, mint egy bonyolult lomb, melynek minden levele egy-egy fekete tükör - egyik nagyít, másik görbít, egyik semmisít, másik dupláz"); két gondolat közötti párhuzamossággal („a szajha gesztusaiban, röfógésében, nyelvöblögetésében, pénzért rikácsolásában, hajfestékében és idiotikus előkelősködéseiben benne van a tenger alatti primitív lények minden biológiai mozdulata, de benne van minden társadalom éppen aktuális nyomorstílusa, szegénysége is”). Nem vetjük el a sulykot, ha azt mondjuk, Szentkuthy azért ragaszkodott a metaforákhoz, mert felismerte benne azt a lényegest, amit Ricoeur ragadott meg: „A metafora [...] egy olyan csereforgalmat létesít a költő és a világ között, amelynek köszönhetően az egyéni élet és az egyetemes élet együtt növekedik.”

A címben szereplő harmadik elem: a „felé”, mely túllép a határozószó eredeti jelentésén és „egy térre vonatkozó metaforává” válik. Arisztotelész „egy adott szó epiphoráját [...] elmozdulásként írja le, valahonnan valami felé”. Az elmozdulás, az eltérés láthatóvá válik, szemléletesen bontakozik ki, amikor a hétköznapi szavak szintjéről az átlépés megtörténik egy mitikus szintre, ahol Ricoeur szerint „a nyelv leveti magáról közvetlen leírásra irányuló funkcióját”, és az író intencionalitásának szabad teret enged, bátran adózhat szómetafora - és metaforaláncolat-teremtő képességének. De itt a (szó)metafora-teremtés valaminek a létrehozása, egy hiányzónak a létrehívása is egyben (vagy a múltból, az elrejtettségből, a ki nem bontottságból újból előhívása), az író a kimondás és leírás során a hiánnyal (a hiányzó szóval) szembesülve azért kénytelen elmozdulni valami felé, azért kénytelen élni az eltérés lehetőségével, mert a kimondás sikeres megvalósulásához szüksége van a hiány pótlására. Ullmann felfogásában valami „hiányként csak akkor gondolható el és ragadható meg [a hiány], ha állandóan afelé a totalitás felé mozog, amit a hiányzó és a hiányolt alkot.” A prózaíró (kiváltképpen is a meseíró) a valóságon, mint elviselhetetlenen, nyugtalanító otthontalanságon felülemelkedvén, a

115